Gianfranco Rosi, olasz rendező, Róma körül című filmje az első olyan dokumentarista nagyjátékfilm, amely elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt.
Róma úgy él bennünk, mint az örök város, a siker, fény, csillogás, a divat szimbóluma. Rosi azonban a Róma peremére szorult lakók, a várost körülölelő hatalmas körgyűrű közelében élők – egymásétól merőben különböző – hétköznapjait igyekszik kívülálló módjára meglesni. Itt nincsenek szép épületek, csupán egy-két szobor díszletszerűen elrendezett, giccses másolata. A filmben feltárul tíz-tizenkét ember története, és ezek a történetek valóban olyan időtlennek, soha nem változónak tűnnek, ahogy az egy „örök városhoz” illik.
A lakótelepi házra kívülről rögzített kamerán keresztül láthatjuk, hogyan vitázik látványosan a jobb sorsra érdemes apa és lánya arról, hogy ideje lenne-e már a lánynak egy fiút találni magának vagy sem. Bepillanthatunk egy magányosan élő, édesanyját féltő gondoskodással ápoló mentőorvos életébe. Meghallgathatjuk, hogy a pálmafakutató hogyan akarja felvenni a harcot a pálmákon élősködő zsizsikekkel szemben, és látjuk, mit szól egy vérbeli angolnahalász az angolnákról szóló ostoba újságcikkhez, miközben felesége némán foltozza a halászhálókat.
A rendező elmondása szerint a pálmák és az őket kíméletlenül pusztító zsizsikek története a film fő metaforája: a politikusok ötven éve rágják, csócsálják Olaszországot, a film pedig néhány olyan emberről szól, aki mindennek ellenére életben tudott maradni.
Comments are closed.
