Ki ette meg a kacsamájpástétomot?

A gyermeknevelés új távlatai nyíltak meg előttünk a héten. Viszonylag gyorsan „hazaköltöztünk” a barlangba, egy hete újra össze kellett szoknunk a gyerekeinkkel. Felfoghatatlan a karantén előtti életünk, csak azért idézem fel, hogy meglegyen.

Milyen volt egy szokványos hétköznapunk azelőtt? Amikor még úgymond normálisak voltunk. Reggel hétkor keltem, a gyerekek akkor már reggeliztek. Gyorsan összeszedtem magam, indultunk iskolába. A kisebbet kidobtam az utcánk végében lévő iskola előtt, a nagyobbat átvittem a pár kilométerre lévő szomszéd faluba. Ott egy büfében szertartásosan megittam egy kávét, közben megnéztem az üzeneteimet, ez volt a valódi ébredés.

Utána spuri haza.

Nagyjából délig otthon elvégeztem a megírnivalóimat, ha éppen nem mentem be a városba tévéfelvételre (13ker), a Klubrádióba (3ker) vagy a 15-be Periszkóp-ügyben. Ceglédre családi ügyben, Budaörsre vásárlás miatt stb. Fél egy körül végzett Bence, a kisebbik fiam, mentem érte a 15 éves autómmal, amelyet jószerével csak én tudok elindítani, mert kopott az indítónyílás, lötyög benne a kulcs. Bence haza, bekap valamit, aztán usgyi különangolra. Vagy gitárórára. Később futballedzésre. Boldi, a nagyobbik már haza tud jönni busszal, de van úgy (azazhogy már csak volt), hogy újra elugrottam érte a szomszéd faluba. Haza, evés, nála is érvényes a többi a gitár kivételével. Fociedzés mindennap benn a városban, hétvégén meccsek, utazás stb. Az utóbbi hónapok egy csúnya sérülés miatt még jobban összebonyolódtak, kórház is szerepelt a programban.

A lényeg, hogy futkároztam az előző életemben, akár a mérgezett egér. Megtehettem, mert a Népszabadság bezárása óta kisebb megszakításokkal csak itthoni munkát végzek. Ennek aztán olyan finom technikái alakultak ki, hogy állok a Fáy utcában a Vasas-pálya parkolójában, várom, hogy vége legyen az edzésnek, és közben kéziratokon babrálok. Vagy olyanokon, amelyeket én írok, vagy olyanokat (a Mozgó Világ folyóirat számára), amelyeket mások írnak. Csak azért raktam itt sorba mindezt, hogy jelezzem, volt élet a barlangba költözés előtt, de nem panaszkodtam miatta soha, annyira természetes volt, hogy vágtatok egyik helyről a másikra. A legszebbek a szombatok voltak, amikor utánpótlás focimeccsekre mentem, olykor kettőre is, mert mindkét gyerek érdekelt volt itt vagy ott. A hóban, fagyban didergő szülők között éreztem magam a legjobban. Ott tudtam a legjobban pihenni. Amikor a koronavírus-járvány elért hozzánk, és zártkapus meccseket kezdtek játszani a csapatok, megszeppentem, és éreztem, hogy nagy a baj, mert olyan már volt az életemben, hogy valami nem jött össze vagy elrontottam, de hogy megszűnjön a futball, na, az soha még szóba se került.

Ennyit gondoltam rögzíteni elöljáróban.

Na most a barlanglétről valamit. Amikor először mentem el – eléggé tétován – bevásárolni, összevissza kóvályogtam a boltban, ahol máskor hetente vagy kéthetente fordulok elő, és mindenféle szokásos árut össze szoktam vásárolni. Lisztet meg élesztőt venni eddig nem volt kardinális kérdés, olajat is csak azért vettem egy liternél többet, hogy vasárnap délben ne kelljen rémülten a hatvan méterre lakó nagymamához menni érte.

A karanténra való felkészülés során ott a boltban megvettem én is, amit meg kellett venni (vécépapír, rizs, liszt stb.), de pluszban még felfedeztem, hogy stócokban áll a kacsamájpástétom. Jó, tudom, hogy ennek sok köze már nincs a kacsamájhoz, de vettem vagy tízet, mert az árát kedvezőnek találtam. Hatvanhárom éves vagyok, soha nem volt még olyan, hogy éheznem kellett volna, ezért se tudja az ember pontosan, amikor a boltba megy, hogy mi a frászt is kellene venni. A kacsamájkonzerv azért ragadt meg az emlékezetemben, mert az apámat, aki szódás volt Cegléden, 68-ban bevonultatták a csehszlovákiai megszállás előtt, de aztán nem lépte át a határt, mert jól ismerte a sorozótisztet. Ultipartnerek voltak, és amikor az apámra került volna a sor, azt mondta, „Gabikám, te nem mész sehová, itt maradsz, itthon lesz nagyobb szükség rád!” Így történt, hogy Gabikám egy héten át ultizott a ceglédi laktanyában, kimaradt a dicstelen bevonulásból, és amikor hazatért, a hátizsákja tele volt jobbnál jobb konzervekkel. Köztük kacsamájpástétommal is, amely több hónapon át kitartott.

Innen vannak a jó érzéseim a kacsamájkonzervről. Az emlékfoszlányaimban az van, hogy ez nem liszt, só, cukor meg kukoricaőrlemény, hanem inkább valami „háborús” kaja. Ezért pakoltam tele a csinos dobozkákkal a bevásárlókosaram. Otthon a padlásfeljáróban kialakított alkalmi karanténkamrában egy zugba rejtettem el, és szóltam a gyerekeknek, hogy mostantól be kell osztanunk az ételt, már nincs az, mint azelőtt, hogy veszünk egy kiló banánt, és fél óra alatt fölfaljuk, a kenyeret se kéne otthagyni a tányéron, mert az is nagy kincs. Az erre kapott reakciók vegyesek voltak. A gyerekek el se tudják képzelni, milyen az, amikor valami nincs. Nem ebben nőttek fel. (Az a baj, hogy én sem.)

Az első „digitális” iskolai hét az állandó barlangban való tartózkodással viszonylag nyugodtan telt. Csak szerda magasságában hangzott el először (sportológyerekek, tele erővel és örökös étvággyal), hogy annyira muszáj-e reggelire két tojást enni, és hogy azt az almát (istenem, anyám nyüstölt emiatt engem egykoron) jobban is le lehetne rágni. Aztán pedig ment a vita azon, hogy miért szedik ki egymás elől a jobbféle húsdarabokat a gulyáslevesből stb.

Pénteken este fedeztem fel a kamrában, mert beküldtek tejért, hogy fogytán a kacsamájpástétom-készlet. Tízet táraztam be, és csak kettő árválkodott ott. Ekkor hangzott el a nem feltétlenül számonkérő, minden indulat nélküli csöndes kérdés (mert újságíróként megtanultam, hogy sose kérdezzek olyat, amire nem tudom a választ):

– Ki ette meg a kacsamájpástétomot?

A gyerekeknek hirtelen dolguk lett a digitális oktatással, mentek a vackukba a barlang különféle pontjaira, nyomkodni kezdték az ájpedjeiket, üzengettek a telójukkal, felhangzott a Real Madrid-himnusz a lakás hátsó zugából, és aznap már nem is nagyon láttam őket a konyha környékén. A kamrát úgy kerülgették, mintha azt se tudnák, hol van a padlásfeljáró. (PP, Rab László, 2020. március 21.)