Aki a drogprobléma frontvonalában dolgozik, nem kérdez, nem ítélkezik – ott van, amikor a legnagyobb szükség van rá. A Drogprevenciós Alapítvány harminc éve nyújt kapaszkodót azoknak, akik már nem találnak kiutat. Iskolai beszélgetésektől a rehabilitációs programokig: ez a szervezet nemcsak tájékoztat, hanem valódi, személyre szabott segítséget kínál. Varga Mónika, az alapítvány vezetője a három évtizedes terepmunkáról és a szakmai kitartás elengedhetetlen szerepéről beszélt.
– Hogyan indult az alapítvány, és miért vált szükségessé a tevékenység bővítése?
– A Drogprevenciós Alapítványt 1994-ben hozta létre az alapító létre azzal a céllal, hogy megelőzze a droghasználat terjedését, különösen a fiatalok körében. Az akkori kuratóriumi elnők külföldi tapasztalatai alapján látta, milyen súlyos társadalmi következményei lehetnek a drogproblémának, és attól tartott, hogy ez nálunk is megjelenik, főleg a határok megnyitása után. Ezért kezdtünk el iskolákba, életmód, valamint városnapokra, fesztiválokra járni, beszélgetni a fiatalokkal a kémiai és viselkedéses addiciókról legális, illetve illegális szerekről egyaránt, önismeretről, párkapcsolatról-szexualitásról.
A prevenciós munka során viszont hamar kiderült, hogy nem úgy működik, ahogy elviegben szeretnénk. Sokan már használják a szereket, vagy nem tudnak, akarnak épp változtatni. Ezért 1995-ben elindítottuk az alacsonyküszöbű, ártalomcsökkentő programunkat tűcsereprogramot, majd 1996-tól rendszeresen végeztünk utcai megkereső munkát is. A célunk nemcsak az volt, hogy segítsünk a pszichoaktív szereket használó klienseknek és a hozzátartozóiknak, hanem az is, hogy meghonosítsuk az ártalomcsökkentés szemléletét abban a fókuszban, hogy a kliens, ha ekkor kötődik egy segítőhöz vagy segítő helyhez, akkor van esély a beavatkozásra. Az alacsonyküszöbű ellátásként azt jelenti, hogy bárki bejöhet – nincs szükség iratokra, előzetes bejelentkezésre.
– Mikor vált világossá, hogy a megelőzés önmagában nem elég?
– Többen tevékenykedtünk 1992-től egy telefonszolgálatnál. Már itt látszott, hogy szükség van egy olyan helyre, ahol nemcsak információt, hanem konkrét segítséget is tudunk nyújtani. Így született meg az alacsonyküszöbű hely, majd később a drogambulancia gondolata. Ez utóbbi 2006-ban nyílt meg a XV. kerületben, a városrész vezetésének támogatásával. Ma már ambuláns konzultáció mellett, egyéni esetkezelést, családi konzultációt, pszicho és családterápiát, valamint szubsztitúciós ellátást is nyújtunk. A kliensek komplex problémáit egy tübb szakemberrel dolgozó csapat segít feltárni és kezelni, lehetőség szerint a család bevonásával. A stábunk egymásra épülő programokat működtet: utcai munka, alacsonyküszöbű szolgáltatások, bio-, pszicho, szociális ellátás, egészségfejlesztés, szexuális felvilágosítás, önismereti és társismereti tréningek, közművelődési programok, rehabilitációra való felkészítés, bűntetés – végrehajtási intézményben kapcsolattartás. Mind egy célért dolgozunk: hogy mindenki a számára legmegfelelőbb segítséget kapja.
– Hogyan jutnak el az emberek az ambulanciára, és mi történik, ha valaki segítséget kér?
– Sokan az úgynevezett elterelés révén kerülnek hozzánk – ha valakit droghasználat miatt elkap a rendőrség, nem feltétlenül kerül börtönbe, hanem részt vehet az elterelés programban, amit civil szervezet vagy egészségügyi intézmény végez az állapot besorolásának megfelelően. Így jönnek hozzánk nemcsak érintettek, hanem szülők, pedagógusok, szociális szakemberek is, akik segíteni szeretnének.
Fontos megérteni, hogy nem mindenki áll készen a rehabilitációra. Ezért az első lépés sokszor az, hogy olyan tevékenységeket kínálunk, amelyek motiválják az érintetteket – például találkozás szakemberrel, információ arról, hová fordulhatnak. Van, akit konkrétan elkísérünk: sok kliensünknek segítettünk eljutni a vidéki rehabilitációra, beszerezzük a hivatalos iratait, megszerveztük az utazását, vagy vonatjegyet vettünk neki. Ez apróságnak tűnhet, de valójában egy külön szolgáltatás – a kísérprogram.
– Hogyan tudnak kapaszkodót nyújtani azoknak, akik elindulnak a felépülés útján?
– A változás nem mindig gyors, van, hogy tíz, tizenöt, húsz év kell hozzá. Viszont, ha eljön az a pillanat, amikor valaki tényleg változtatni akar, akkor van kikhez kapcsolódnia, akkor mi ott vagyunk. A rehabilitáció nemcsak leszokás, hanem újratanulás, új szokások elsajátítása is, kemény önismereti út. Egy mély, érzelmileg megterhelő folyamat, amelyben a múlt traumáival is szembe kell nézni. Ezért nagy tisztelet illeti azokat, akik vállalják ezt. Van olyan kliensünk, aki szerhasználóként is dolgozott, de amikor elment három hónapra rehabilitációra, ott olyan kompetenciákat tanult – például hogyan ossza be az idejét, hogyan kezelje a stresszt –, hogy azóta évek óta tiszta. Ez mutatja, hogy a felépülés nemcsak a szerekről szól, hanem arról is, hogy az ember megtanuljon úgy élni, ahogy korábban nem volt lehetősége.
– Milyen társadalmi szemléletváltásra lenne szükség ahhoz, hogy kevesebb fiatal kerüljön bajba?
– Sokan olyan családi mintákat hoznak, ahol a feszültségre, örömre vagy bánatra az alkohol, a cigaretta vagy a gyógyszer a válasz. Ha egy gyerek ezt látja otthon, miért választana mást azt sem tudja, hogy van más. Ezért lenne fontos, hogy legyenek elérhető, ingyenes délutáni szakkörök – bármi, ami örömet ad, és segít megtalálni a saját értékeit. Ha megelőző szemlélettel közelítenénk, akkor azoknak a gyerekeknek is lenne esélyük, akik nem ideális családi háttérből jönnek. Éppen ezért tartjuk kiemelten fontosnak az Együttgondolkodó napot, amit minden évben megszervezünk. Ez egy olyan esemény, ahol a drogprobléma különböző oldalait vizsgáljuk – szülői viselkedés, pedagógusi szerep, vagy az, milyen hatással van a gyerekre, ha olyan környezetben nő fel, ahol jelen van az alkohol vagy a drogok vagy bármilyen viselkedéses függőség. A program az önkormányzat támogatásával valósul meg, ritka érték, hogy a kerület vezetése nem szőnyeg alá söpri a problémát, hanem foglalkozik vele. A cél, hogy szociális, egészségügyi és oktatási szakemberek, érintettek vagy azok hozzátartozói közösen gondolkodjanak azon, hogyan lehet valóban segíteni.
– A segítők hogyan bírják ezt a munkát, ami nap mint nap nehéz sorsokat hoz közel?
– Aki emberekkel dolgozik – legyen az óvónő, tanár, ápoló vagy szociális munkás –, annak muszáj gondoskodnia a saját mentális egészségéről. Mi rendszeresen részt veszünk szupervízión, csapatmegbeszéléseken és egyéni terápián. Ez nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ha valaki nem akar kiégni, akkor időnként karban kell tartania a lelkét – nemcsak magáért, hanem az ügyfeleiért is.
– Mit tehet egy átlagos járókelő, mi a kötelessége, ha közterületen egy alkohol vagy egyéb szerhasználóval találkozik?
– Amikor jön a hideg, a mínuszok, a „vörös kód”, akkor már nem kérdés: mentőt kell hívni. Vannak alapvető lépések, amiket bárki megtehet, nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy emberséggel forduljunk valakihez. Néha az a legszívszorítóbb, amikor valaki meglepődik azon, hogy kedvesen szólnak hozzá. Hogy nem elutasítást, hanem figyelmet kap. A pillanatnyi törődés, az emberi méltóság visszaadása sokat jelenthet. Ez talán a legfontosabb, amit tehetünk: nem ítélkezni, hanem segíteni.
Drogoplex Ambulancia elérhetősége:
- 1152 Budapest, Arany János utca 73.
- Telefon: +36 1 306 25 84, +36209394331
- E-mail: info@dpa.hu
Comments are closed.
