Finom savanyú káposzta a Pokolban

Avagy: a nagy újpalotai piaci rejtély

Legyen minden zsír

Újabb és újabb epizódokat láthatunk a Miért nem jön ide a polgármester összeszedni a szemetet? és a Hogy néz ki már megint a hajdan Kánaánhoz hasonlító kerületünk? című szappanoperákból. Terjed a hétköznapi sopánkizmus is, melynek központi eleme, hogy sok a hajléktalan, a drogos, a részeg.

Arról, hogy hány szemüveges van a kerületben vagy hány fogászati beavatkozásra váró polgár él errefelé, nem szokott vita lenni a szörnyűségeket taglaló közleményekben.

Ezek szerzői szeretnek úgy általában küzdeni a drogosok vagy az illegális szemetelők ellen. Olykor arra gondolunk, hogy a sopánkistákat még véletlenül sem a részegek vagy a drogosok izgatják, sokkal inkább zavarja őket a látványuk. Azt szeretnék, hogy ne lehessen észlelni őket. Ezért mondják, hogy ne legyenek. Ugyanígy ne legyen parlagfű, szétdobált csikk a dohányboltok előtt, tilosban parkoló autó, gyorshajtó, neveletlen gyerek, kiszolgáltatott helyzetben lévő idős, beteg ember, ne legyenek tolvajok, hazug csirkefogók, álszent szélhámosok. A sor tetszés szerint folytatható. Ne legyen a rossz, ellenben maradjunk mi, elegáns kívülről szemlélők, a voltaképpeni jók, akik nem szeretjük látni a koszos, elhanyagolt, lepusztult, elgazosodott, feltúrt, kifosztott, lerabolt, lepukkant stb. kerületet.

Ha fiatalosabban szeretnénk megközelíteni a kérdést: legyen minden zsír. Meg sirály. Esetleg cool.

Szép, tiszta, éteri

Olyan ez az egész, akár a lakberendezési újságok színesen egyforma fotóin. Minden a helyén van a hallban, elvágólag állnak a tányérok az étkezőasztalon, a levegő illatos, a terítő tiszta, a csempe dizájnos, sehol egy ember. Sokan ilyennek álmodják az élet nélküli kerületet. Tisztának, éterinek, szépnek, öblítőszertől áztatottnak. Mert az ilyenben jó élni.

Csakhogy az élet a valóságban nem ilyen. Sehol a világon. Minden nagyváros tele van problémákkal, amelyekre az infotechnológia színhelyein vagy a gazdagság csúcstelepülésein sem tudnak megoldást. Extrém esetek is sokhelyütt előfordulnak (egy-egy utcai verekedés a Fő téren: az). Szemét is akad a sokmilliós metropoliszokban bőven. Ha a kor embere annyi üveget, flakont, papírzsebkendőt használ, mint mi, akkor annak a sok szemétnek lennie is kell valahol, ugyebár. Nem kerülhet rögtön minden kidobott tárgy (közte a megunt rekamié) varázsütésre a szeméttelepre. Előbb megtölti a szemét az utcákat, az üzletek előterét, aztán elkezdi fújni a szél, és felbukkan egy-két cseles polgár is, aki úgy gondolja, talán lehetne azzal valamit spórolni, ha nem fizetne a szemétszállításért stb.

Arra, hogy saját magunkat kellene gátolni a sok felesleges csomagolóanyag megvásárlásában, nem szoktak szólni a steril viszonyokra vágyó mesedélutánokon. Az hangzik fel helyette, hogy ami itt van, tarthatatlan, elviselhetetlen, el fogunk süllyedni, meg fogunk semmisülni. Ezért hoztuk példának a Halálcsillagot. A Miért nem intézi el a városháza, hogy minden busz/villamos/vonat pontosan odamenjen és ott álljon meg, ahol kell? tartalmú ingerült betelefonálásokat (megtörtént eset) most nem vesézzük ki. Inkább benézünk a túloldalra.

A kedvesség és a kapitalizmus

Érdekes generációs problémával szembesültünk az újpalotai piacon (leánykori nevén a vásárcsarnokban). Gyakran megtörténik, hogy képeket készítünk a pénteki forgatagban, egyrészt, hogy lássuk és közzétehessük az árakat, másrészt hogy megmutassuk az ott dolgozó, vásárló konkrét (!) embert, aki közel sem olyan félelmetes, mint a sopánkodások középpontjába állított, általában csak elméletileg „létező” drogos/hajléktalan/részeg kombó főszereplője.

Megfigyeltük, hogy a fiatalabb férfiak nem örülnek túlságosan annak, ha szemtől szemben fotózzák őket. Szóvá szokták ezt tenni: nem szeretnének látszani a képeken. Amerikában mindenkinek van a nyilvánosság számára egy-egy mondata, az oktatási rendszer felkészíti a gyerekeket is, tudjanak magukról legalább egy tömör mondatot elmondani. De nem Amerikában élünk, itt a megszólalásnak (a hallgatásnak, a beleegyezésnek is) egészen más a jelrendszere. Ha nem látszom, az nálunk hamis biztonságérzettel tölti el az embereket. Az elbújásnak, az elrejtőzésnek minden bizonnyal történelmi okai vannak. Úgyhogy maximálisan betartjuk a törvényt, aki nem szeretné, nem közlünk róla képet. Még akkor sem, ha jó színben feltűnni az első lépcsőfok a kapitalista versenyben. Itt azonban féloldalas a kapitalizmus fejlődési íve. Kimaradt belőle számos fontos szakasz, amelyen mindnyájunknak végig kellett volna menni. Ilyen volt a rendszerváltás utáni években a kereskedelmi ügynök színre lépése. Aki elvitte (volna) az árut (akár a zöldséget, a porszívót, a táplálékkiegészítőt is) a vevőkhöz. Hozzánk.

Mi is volt kiírva a városi üzletek ajtajára a kilencvenes évek elején? Hát az, hogy ügynökök kíméljenek. A társadalom nem fogadta el a piac betörését, annak legfontosabb szereplőjére, a kereskedelmi ügynökre mondott nemet. Volt ezer más jele a verseny elutasításának. Pénzt nem váltunk – ez is jellemző felirat még ma is, ami szintén ellentmond a kapitalizmus pénzmozgásokra alapozott természetének. De nem csigázzuk tovább a kíváncsiságot. Sokféle oka van annak, hogy bizonyos élethelyzetekben hogyan cselekszünk vagy szereplünk. Ha eltakarjuk az arcunkat a modern jelenidőben, melynek legnépszerűbb kommunikációs felülete az Arckönyvtár (a Facebook), az mondjuk jelzésértékű.

A nagy felfedezés

Arra jöttünk rá, hogy a fotókon való mutatkozás hajlandósága és a kereskedői kedvesség kéz a kézben jár. Nem vagyunk ugyan angol tudósok, de észrevettük, hogy összefüggés van a kiszolgálás udvariassága, az ebből fakadó üzleti siker és a látszódási hajlandóság között. Következtetésünk az, hogy az eladások sikere nem elsősorban az áru minőségén múlik, hanem az eladás aktusán. Annak pedig fő eleme a piaci versenyhelyzetben a személyes jelenlét.

Azt kell tehát határozottan rögzítenünk, hogy a piac legkedvesebb szereplői az árusok oldalán rögtön a fedett rész első sorában helyet foglaló savanyúságárusok. Szinte kivétel nélkül középkorú hölgy. Kifogástalan náluk a kiszolgálás, tele vannak derűvel. Névről ismerik és szólítják a vevők őket, és ez fordítva is igaz: ők is név szerint ismerik vevőiket. Megkérdik, mi van a családdal, sikerült-e a gyerek felvételije, jönnek-e hétvégén az unokák. Mintaszerű. Szóba se kerül a sopánkodás. Az áru szép, a környezet rendezett, pirosan virítanak a csípőspaprika-darabok a káposztatengerben. Jó itt vásárolni az első sorban, nem érzi az ember magát magányosnak, mert erős az árusok kisugárzása.

Az, hogy a piacon pont a savanyúságárusok, és nem feltétlenül a cukorkások édesítik meg a legjobban az életünket, olyan újkeletű felfedezés, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Az is igaz, hogy nem lehet ezen felháborodni, nincs lehetőség dühös kommentek elhelyezésére. Nem alkalmas arra sem, hogy politikai ellenlábasainkat lejárassuk vele.

Ráadásul nem is kamu. Bárki meggyőződhet róla. (PP, Rab László, 2020. augusztus 2.)