Új műsorral kedveskedik a kerület lakóinak az XV Media. A helyi csatornán szeptember közepétől Hangár címmel egy beszélgetős „talk show” indult, melyben háromhetente ismert, közéleti személyeket szólaltatnak meg. A nyitóadás vendége a tokiói olimpia kerületi hőse, Hárspataki Gábor, bronzérmes karatés volt. A 25 esztendős kerületi sportoló őszintén mesélt tokiói tapasztalatairól, a mérkőzések kulisszatitkairól, a felkészülés nehézségeiről, az edzőjével való kapcsolatáról, a barátaihoz és a sporthoz fűződő viszonyáról, a siker hatásairól és a terveiről is.
Az a hangulat, ami a Liszt Ferenc repülőtéren fogadott, örökre felejthetetlen marad számomra. Jó lenne ezt máskor is átélni majd! Amióta hazajöttem, próbálok eleget tenni a rengeteg meghívásnak és felkérésnek. Nem egyszerű, de mégis örömmel teszem, mert így a sportágamat is népszerűsíteni tudom. Az olimpiai sikert követően szeretnék ugyanaz az ember maradni, mint aki előtte voltam. Ha megállít valaki, mindig örömmel válaszolok, az érmemet sem féltem, bárkinek megmutatom.
Ebből a pár mondatból az is kiderült, hogy Gábor nem sokat pihent Tokió óta. Az ominózus reptéri fogadtatást követően folyamatosan úton van, rendezvényről rendezvényre, televíziós stúdiókból rádiós stúdiókba jár. Most mindenki a magyar karatésra kíváncsi.
Legalább az emberek átértékelik egy kicsit a karatéról alkotott sztereotípiáikat. Ez a sportág nem Jackie Chan-ekből áll, hanem sportolókból, akik le szeretnék győzni az ellenfelüket. Az én történetem most lehetőséget biztosít arra, hogy a karate is nagyobb rivaldafényt kapjon, s hogy a sportrajongók megérthessék a szabályokat.
Nem kellett nagy karateszakértőnek lenni ahhoz, hogy Gábor történelmi fejrúgását megértsük. Az, a japán srác elleni utolsó másodperces találat a kerületi fiút is beírta a magyar sporttörténelembe.
Fotó: XVMÉDIA, Nagy Botond
Tudtam, hogy csak egy győzelemmel juthatok tovább, én pedig nagyon szerettem volna továbbjutni. Persze, a japán fiúnak is ez volt a célja. Nagyon szoros csata volt, és sajnos fél perccel a vége előtt egy támadásomat megkontrázta, bevitte a karatéban nagyon fontos első pontot. Nem sok időm és lehetőségem maradt. Ekkor jött az edzőm, Fischer Mihály „taktikai utasítása”: „Hidd el, hogy fejbe tudod rúgni!” Én pedig elhittem, és sikerült. Nem is fejbe rúgtam, hanem valahol a nyaka és a válla között találtam el, de ez ugyanolyan találati felületnek számít, ez volt a lényeg. Hogy ő mit csinált? Valószínűleg meglepődött, mert nem ez az elsődleges fegyverem, másrészt megpróbálta az utolsó másodperceket kihúzni, és azt hitte, tartani tudja a távolságot. Óriási élmény volt, amikor nekem ítélték a pontokat, amivel megnyertem a mérkőzést. Ez ugyanis a sportág őshazájában, szentélyében, egy japán karatés ellen történt.
A karate versenyformája light contact, azaz a keménysége és gyorsasága ellenére is óvja a versenyzők testi épségét. Ennek dacára akadnak nehéz pillanatai.
A második mérkőzésemen az amerikai ellenfelem egy kontratámadás során eltörte az orromat. Ha akkor a bíró behívja az orvost, akkor engem leléptettek volna, és most nem beszélnénk az olimpiai éremről. Szerencsére nem így történt. Bent, az edzőteremben a magyar csapatorvos visszatörte az orromat, így minden csontom a helyére került. Sikerült kicselezni a japán orvosi csapatot is, amely valószínűleg szigorúan bánt volna velem. Így azonban félóra múlva ismét tatamira léphettem, és folytathattam a küzdelmemet.
Hársi (karatés berkekben mindenki így hívja őt) nagyon akaratos és határozott jellem, akitől nem állnak messze a szeleburdiságok sem. Szerencsére ott van mellette Fischer Mihály sensei, aki nemcsak edzői feladatot lát el, hanem, ha kell, a szülői szerepbe is besegít.
Kis túlzással mindent neki köszönhetek. Pedig csak tíz éve az edzőm. Ám, ez alatt az évtized alatt alaposan megtanított versenyezni. Ahogy megtudtuk (2016-ban), hogy a karate is bemutatkozhat majd az olimpiai programban, azonnal dolgozni kezdtünk. Misi egyik mondása, hogy „annyira tud egy edző segíteni a tanítványának, amennyire ismeri”. Nos, ő azért tudott nagyon sokat segíteni, mert nagyon jól ismer. Ez már tényleg több mint edző-tanítványkapcsolat, sokkal inkább egy apa-fiú viszonyra hasonlít. Ritkán van közöttünk nézeteltérés, de, ha akad ilyen, akkor mindig meg tudjuk oldani.
Gábor sosem feledkezik meg arról, hogy kiváló eredményeit a sensei mellett karatés barátainak is megköszönje. Tokióba egy versenyzőtársa, Szegedi Döme kísérte el, aki edzőpartnere és mentora volt egy személyben. Ha kellett, Hársi bemelegítésében segédkezett, de volt, hogy csapatorvost hozott neki, vagy kiszámolta, hogy milyen eredmény kell a továbbjutáshoz.
Fotó: XVMÉDIA, Nagy Botond
Dömével és egy másik karatés barátommal, György Danival szinte együtt laktunk a pandémia első időszakában. Akkor ugyanis nagyon a lakásaikba voltak zárva az emberek. Mi az otthont az edzőteremre cseréltük, ahol kőkeményen edzettünk. Persze a saját és egymás egészségére vigyázva, nem utaztunk tömegközlekedéssel, csak az otthonunk és az edzőterem között közlekedtünk, minden higiéniai előírást betartottunk, és ennek köszönhetően tudtunk eredményt elérni. Ez a siker igazi csapatmunka volt, melyben részt vett még a személyi edzőm, a mentáltrénerem, a sportpszichológusom és a dietetikusom is. Mindenki hozzátette a maga részét a közös feladathoz. Egyébként ez is a sensei bölcsességének és előrelátásának köszönhető. Ő ugyanis azonnal profi csapatot szervezett, amely szokatlan ebben az amatőr sportágban. Misi minden lehetőséget kihasznált, amivel segíteni tudott nekem.
Tokió sok sportoló álma volt, de csak keveseknek adatott meg, hogy megízleljék és átélhessék az ötkarikás hangulatot.
Amikor először beléptem a Nippon Budokan-ba, amely a sportág szentélye, és körbe néztem, nem akartam hinni a szememnek. Akkor kezdtem csak felfogni, hogy én ott lehetek, hogy olimpikon vagyok. Sajnos, a lelátókon nem lehettek szurkolók, így azt az érzést nem élhettem át, hogy telt ház előtt küzdhessek, de mi amúgy is egy debütáló sportág voltunk, így nagy összehasonlítási alapunk sem lehetett. Ezt a helyzetet kellett elfogadnunk, megpróbáltunk alkalmazkodni a körülményekhez.
Hosszú volt az út, amely Tokióba vezetett. Hosszú és göröngyös, tele nem várt nehézségekkel.
Tudni kell, hogy a súlycsoportomban legalább húsz olyan versenyző van, aki kiváló eredményekkel rendelkezik, és akik közül bárki odaérhetett Tokióba. Nagy volt a konkurencia. A kijutáshoz két lehetőségem volt, vagy a világranglista 1-4. helyén vagyok, vagy pedig mindent egy lapra feltéve az utolsó, párizsi olimpiai kvalifikációs versenyen szerzem meg az indulási jogot. Az előbbi út hosszú volt, sok versennyel teli, ezek között akadt jobb és kevésbé jobb is. A célomhoz legközelebb akkor voltam, amikor ötödik helyen álltam a világranglistán, csak sajnos, a világbajnokság nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és visszacsúsztam az élmezőny második felébe. Maradt tehát Párizs, mely versenyre sikerült jól felkészülnünk, és nemcsak technikailag, hanem taktikailag is meg tudtam oldani a feladatokat.
Hársi az elmúlt heteket örömmámorban töltötte, de már nem sokáig tud tokiói lázban égni. Szeptembertől ugyanis a Nádastó utcai kisteremben, sensei irányításával újabb nagy munka vár rá.
Meg kell kezdenünk a felkészülést, mert novemberben Dubajban felnőtt világbajnokság lesz. Nagyon szeretnék felnőtt világbajnok lenni, ilyen eredménye ugyanis még nincs a sportágnak. Ha nem Dubajban, akkor a 2022-es Birmingham-i Világjátékokon vagy a 2023-as budapesti világbajnokságon szeretnék a csúcsra jutni. Izgatottan várom a NOB és a francia szervezők döntését arról, hogy Párizsban is ott lehet-e a karate az olimpiai programban. Thomas Bach Tokióban két versenynapot is megnézett, kedvező volt a véleménye a karatéról, és talán az is jót tett az ügyünknek, hogy Tokióban a férfiak 67 kg-os súlycsoportjában egy francia versenyző lett az olimpiai bajnok.
Comments are closed.
