Ezt írta ki egy tanár ismerősöm a közösségi oldalára a státusztörvény elfogadásának napján. „Nem hittem volna, hogy valaha bekövetkezik, hogy el kell hagynom a hivatásomat.”
Ő megy, mint ahogy sokan, de pontos adatok arról, hogy valójában mekkora létszám, és milyen mértékű szakmai hiánnyal indul majd el a tanév, ma még nincsenek. A dühök, az elkeseredés, az elfáradás, a tehetetlenség – az maradt.
„Nincs tanár, nincs jövő” – volt az egyik legismertebb szlogenje a diáktüntetéseknek. Mert az idei – sztrájkokkal, polgári elégedetlenséggel sűrű tanév – abban különbözött az előzőktől, hogy a diákok lettek a motorjai, sokszor kezdeményezői az ellenállás különböző formáinak. Hogy pontosan mikorra nyúlik vissza a rombolás, és az erre válaszként szerveződött ellenállások kezdete, abban többféle origó is látszik. A hosszú évek alatt lett, majd elhalt a kockásinges, a fekete esernyős mozgalom, meg születtek újak, új szimbólumokkal, új jelszavakkal, új vezetőkkel az élükön.
Mert új helyzetet teremtett 2022-ben, hogy az ismét megerősített Orbán-kormány a közoktatást a Pintér Sándor által vezetett Belügyminisztérium alá rendelte. „Óriási visszalépés oktatási és társadalmi szempontból, hogy a belügyminisztérium lesz a felelős az oktatásért. Ennek üzenetértéke van, mégpedig, hogy esetleg parancsuralmi eszközökkel fogják irányítani ezt a területet is.” – nyilatkozta akkor a PDSZ ügyvivője. Majd ez év márciusában tette közzé a kormány a státusztörvényként ismertté vált törvényjavaslatát a pedagógusok új életpályamodelljéről, mely az addig is szűkre szabott oktatási rendszer további központosítását körvonalazta. Az iskolák működésének szinte minden eleméhez innentől a fenntartó jóváhagyása kell, a megszűnő közalkalmazotti jogviszony pedig tovább szűkíti az érdekérvényesítés lehetőségét.
Hogy a státusztörvény megakadályozása eleve reménytelen ügy lett volna, nem tudom, miközben a hatalom egyre keményebben válaszolt az ellenállásokra (sztrájktörvény módosítása, tanárok azonnali elbocsátása).
A Belügyminisztérium kommunikációja szerint „a törvénytervezet elfogadása előtt a szakmával és a szakszervezetekkel tárgyalva, egyeztetve” július 4-én a az Országgyűlés elfogadta a törvénytervezetet. (134 igen, 60 nem szavazattal a minősített többséget igénylő, míg 136 igen, 58 nem szavazattal, tartózkodás nélkül az egyszerű többséget igénylő pontjait.) A törvény jövő év január 1-jén lép életbe. Vesztes a gyerek, a tanár, a szülő. Vesztes a társadalom. Sok pedagógus a menni vagy maradni dilemmáját a státusztörvény elfogadásához kötötte.
Több XV. kerületi iskolát megkerestünk, hogy tájékozódjunk, hányan adták be a tanév végéig a felmondásukat. A megkeresett intézményekben azt a választ kaptuk, hogy egyelőre ezt senki nem jelezte – miközben információnk van szakmájukat elhagyó kerületi pedagógusokról. Mint ahogy a különböző közösségi médiákban is olvashatóak számok és névsorok a pályaelhagyókról.
A XV. kerület egyik általános iskolájában tizenhét éve dolgozó, most a pályáját elhagyó tanárt kérdeztük döntésének okáról. „Amikor először beszéltek a pedagógusok teljesítményrendszerének megváltoztatásáról, hogy minden iskolán belül három csoportba kell a tantestületnek belső értékeléssel osztania magát – átlagos, átlagon aluli és felüli teljesítmény –, akkor úgy éreztem, nincs tovább. Mert még a jól működő közösségeket is szétverik ezzel.” – mondja. De elfogadhatatlannak tartja a törvény többi módosítását is.
„Azt érzem, kiskapukat kellene keresnem, hogy ne dolgozzak heti negyvennyolc órát, hogy ne legyek berendelhető a szünetekben. És mindez azon múlik, hogy az iskola igazgatója mennyire fél a tankerülettől. De igazából ez a pökhendi és arrogáns stílus, ami elfogadhatatlan számomra.”
És hogy az idei év megosztotta vagy még jobban egységbe szervezte a tantestületet, arra azt mondja: „Az első perctől állásunkat nem féltve engedetlenkedtünk, sztrájkoltunk, szerveztük meg, hogy akkor ne küldjék be a gyerekeket, de mire a státusztörvény tervezete napvilágot látott, elfáradtunk. Meg rájöttünk, hogy semmi értelme, zseniálisan működik az „oszd meg és uralkodj” elve, a megfélemlítés. Nálunk van olyan kolléga, aki úgy áll fel, hogy a semmibe ugrik.”
Egy budai gimnázium elhivatott és kiváló tanára is – tervei szerint egy időre – elhagyja a pályát. Kiégett, mondja. A státusztörvény „olyan arrogáns reakció volt a sok kiállásra, kétségbeesett próbálkozásra, ami elfogadhatatlan.
Egy új életpálya modellnek lehet helye és ideje, de nem most, az oktatás jelenlegi helyzetében. Megerősíti azt a méltatlan állapotát a diákoknak, a tanároknak, a szülőknek, ami tarthatatlan. Egy nem gyerek -és tanárbarát rendszerben kell dolgozni. Amikor először vált nyilvánvalóvá, hogy nem akarnak változtatni az eddigi a letanított órák számán, nem csökken sem a diákok, sem a tanárok túlterheltsége, akkor döntöttem úgy, hogy ez vállalhatatlan. Az az állapot, ami ma van az iskolákban, méltatlan és nem humánus. Persze ezen a rendszeren sokat finomíthat egy jó vezető, nálunk a vezetés teljesen érzéketlen és részvéttelen volt.”
Szöveg: Marton Éva
Fotó: Illusztráció. Csokonai15 archív
Comments are closed.
