Babakocsi, kutyaugrató, buborékember

Ezernyolcszáz korabeli fotót ajánlott fel a Fortepan közösségi oldalnak Kereki Sándor egykori operatőr, aki gimnazista korában fényképezőgéppel járta Budapest utcáit. A fiatalember pompás zsánerképeket készített, kerülte a protokollt, egyszerű hétköznapi figurák jelennek meg a képein, és olyan jelenetek, amelyek a kollektivizmus derűs világát jellemzik.

Nem úgy volt tehát, hogy mindenki el volt nyomva vagy mindenkit megfigyeltek. Ezt csak utólag gondolják a mindig változó kurzusokhoz igazodni szerető korhű „beszélők”.

Kereki Sándor képei 1968 után készültek, s jó egy évtizedet ölelnek át. A fiatalember ráadásul nem is Fortepan filmekre dolgozott, jobban szerette az Orwo-t, és olykor-olykor Ilfordhoz is hozzájutott. Csak emlékeztetőül: a hetvenes években még nem úgy ment, hogy elkezdünk kattogni az utcán a telefonunkkal. A negatívot otthon a fürdőszobában vagy a házi laborban elő is kellett hívni, a képeket szárítani és fixálni kellett, utána pedig tárolni, de nem ám a számítógép valamely könyvtárában, hanem fényérzékeny papíron, amelyet megfogott, megsárgított a múló idő.

Az egykori diákfotós most ezeket a fiókjában lapuló képeket ajándékozta a Fortepannak, a fotók szépen mutatnak és nagy népszerűségnek örvendenek. A legszebb az egészben, hogy megmaradnak az utókornak. Nem tudjuk ugyan, hogy pontosan hol készültek, csak sejtéseink lehetnek arról, hogy a lóversenypályán (a lovin) vagy a Népligetben, a Vörösmarty téren, s általában benn a belvároshoz közeleső részeken. Azt sem tudhatjuk, hogy kiket ábrázolnak a képek a koncerteken, nem úgy ment ez ’73-ban, hogy kattintunk, majd a delikvens orra alá dugjuk a képet, s megkérdezzük, hozzájárul-e ahhoz, hogy itt meg ott mások is láthassák.

Maga a fotós is elmesélte, hogy a teleobjektívvel készült képekről sokszor nem is tudtak azok, akiket lekapott. De általában nem volt abból baj, ha valaki mégis tudott róla. Jobban szerették akkoriban az utcai emberek, ha valaki lefényképezte őket. Persze, nem volt Facebook, hogy a délelőtt készült kép délután elkezdjen körbekeringeni a világban. Máshogy működött a személyiségi jogok világa, mint ma.

Nekünk azért tetszenek a később két évtizeden át tévés operatőrként dolgozó Kereki Sándor képei, mert nincsenek megrendezve, mondhatjuk, hogy „nem csináltak”, éppen az van rajtuk, ami a valóságban is látható volt. A nagymama fagylaltot nyal az unokáival, a kismamák gyönyörködnek a babakocsiban gőgicsélő gyermekeikben, a lepukkant belső udvarban a gyerekek kutyákat ugratnak, egy lány riadt arccal telefonál, jönnek-mennek a gyalogosok, ülnek a parkban, sütkéreznek, trécselnek, nem történik velük semmi különös.

Kereki gimnazistaként egy fotójával rákerült a Pajtás újság címlapjára, hívták utána többféle laphoz, menjen fotóriporternek, de ő ellenállt, mert nem szerette volna, hogy megmondják neki, mi legyen a képein. A tévéhez azért állt be operatőrnek, mert ott az lett a dolga, hogy bekapcsolja a kamerát, és azt láttassa, ami van. ’89-ben ment nyugdíjba, akkor aztán vége is lett ennek a televíziózásnak, jött a népet átnevelő idiotikum, látjuk ma, hogy mi lett belőle: propaganda és kamu egy percben. Hol vannak már a régi híradók, amelyek végén kis színesekben jelentek meg az állatkerti medvék és a Vidámparkban hancúrozó kölykök?

Ez elmúlt, de szerencsére Kereki Sándornak köszönhetően a kor fényképes lenyomata nem enyészett el, ott látható a Fortepanon. Érdemes rákeresni, mert még az is előfordulhat, hogy akaratunkon kívül modellt álltunk egykor ennek a nyurga fiatalembernek, és ott virítunk valamely képen, amint éppen nem csinálunk semmit, csak ülünk az állomás előterében, vagy süttetjük a hasunkat, és nézzük a téren a sakkozó öregurakat.

Jó szórakozás is a régi fekete-fehér képek nézegetése, javasoljuk mindenkinek. Közzé is lehet a fotókat tenni, épp csak arra kell ügyelni, hogy mindenhol tüntessük fel a forrást. (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2021. március 3.)