Kilenc éve otthagyta a színészi pályát. Első útját a Kilimandzsáróra Erőss Zsolttal tette meg. Beszippantotta mindaz, amit ezek a hosszú zarándokutak adnak. Az ismeretlen helyeket keresi. Az adrenalin azért jó, mert segít fókuszálni, mondja. Könyvet írt utazásairól, meg előadásokat tart. Csutka Istvánnal – Camino Steve-vel – Marton Éva beszélgetett.
A kapott neve, a Camino Steve az Úthoz kapcsolódik. Mi mindent jelent az életében az út?
A zarándokúton lett egy második családom, tőlük kaptam második keresztségben a Camino Steve nevet, amit sokáig nehezen fogadtam el. De rájöttem, ezek a túrák utat jelentenek, folyamatosan úton vagyok. Negyvenöt országban jártam eddig, próbálok kevésbé felkapott helyekre eljutni.
A színház is egy út volt?
Hatéves koromtól a színház az életem volt, de eltört bennem. Ma már sokkal fontosabb, hogy nem mások által megírt szövegeket tolmácsolok a nézőknek, hanem az utazási előadásaimon a saját gondolataimat a saját szavaimmal tudom elmondani.
A színház erős közösségi hely, a zarándokutak magányosabb történetek. Jól megfér egymással e két karakter?
A zarándokúton lehet, hogy csak egy-két napig megyünk együtt, de sokkal igazabb, hosszabb távú kapcsolatok születnek. Egy fiatal amerikai párral két napot mentünk együtt, most küldtek fényképet az esküvőjükről. Annyira erősek a közös célok, annyi nehézségen megyünk át, hónapokon keresztül kint élni a természetben, sokezer kilométert gyalogolni hóban, fagyban, forróságban, ami ad egy nagyon erős közös élményt.
Mi maga a cél: az út teljesítése, a saját fizikai határok átlépése? Az út elején milyen célokat fogalmaz meg?
Ugyanolyan, mint amikor emberek bármilyen célt tűznek ki maguknak, és megcsinálják. Egyikhez sem gurítanak le vörös szőnyeget. Nálam a fő motívum, hogy nem jártam még arra. Utoljára Jordániában, Szíriától Szaúd-Arábiáig túráztam. Érdekelt a kultúrájuk, a természeti szépségeik, s ma már talán elmondhatom, hogy megtanultam harmóniában élni a természettel. Nagyon sokat dolgozom, rengeteg a pörgés, könnyű kiégni, szükségem van ezekre az utakra, ahol csak a természet és én vagyok. Más emberként, rengeteg élménnyel feltöltődve térek haza. Élményfüggő lettem. Azt látom, hogy rengeteg ember élete a munka, a munka, s mire eljutnának oda, hogy éljenek, már késő.
Amikor elindul egy-egy útra – a Kilimandzsáróra, a Kínai Nagyfal egy ismeretlen részére, a Távol-Keletre, az útvonal megtervezése mellett felkészül az adott terület kultúrájából, történelméből, szokásaiból is?
Abszolút, s hagyok rá időt. Miután Korzikán átgyalogoltam, motort béreltem, s megnéztem minden fontos helyet, de ez jellemző a többi utamra is. Az előadásaimba is beépítem ezeket. Jordánia kapcsán például beszélek a királyi családról, a közelmúltban lezajlott puccsról, de mesélek az ammáni múzeumokról, s a gasztronómiáról. Amit lehet, igyekszem felszippantani, kicsit tudni az adott ország nyelvét. Olyan, mint régen a németalföldi mesterévek, amikor az emberek hosszabb időre elmentek tanulni, s hazavitték mindazt a tudást, amit ott szereztek.
Utána máshogy tekint a saját szűkebb környezetére az ember, jobban látszódnak a pozitívumok és a negatív dolgok is. És akkor lehet azon dolgozni, hogy jobb legyen.
Vallja, az igazi út ott kezdődik, amikor hazaér az ember. Erre rímel?
Ez leginkább a Caminóra passzol, ahol a hosszú út alatt jönnek a gondolatok, rengeteg minden felszakad, felszakadnak a sebek. Ha ezt megérti az ember, dolgozni kezd rajta, akkor tud változtatni.
Az út egy része nagyon belül zajlik, átadható az élmény az előadásokon?
Ha az ember meg meri mutatni nem csak a sikereket, de a gyengeségeit is, akkor igen. Itt jön a blogger felelőssége, hogy mi az, amit megoszt. Egy ilyen hosszú út hihetetlen érzelmi hullámvasút, sikerekkel és hullámvölgyekkel.
Aki kedvet kapott, hogy személyesen is találkozzon Camino Steve-vel, március 18-án, pénteken lehetősége is lesz rá. Csutka István ugyanis a Csokonai Művelődési és Rendezvény Házban mesél élményeiről este hattól.
Comments are closed.
