A nagypapa lehúzott öt évet a Gulágon, gyémántbányában gyarapította a szovjet népgazdaságot Kolimán. Irgalmatlanul hideg teleket élt túl, nem volt ritka a 35-40 fok sem. Gondolom, nem kell hozzátennem, hogy mínuszban.
Kilencven évig élt, nyugdíjas műszerész volt, mindig hozzáfutottunk, ha valami bajunk adódott. Elszakadt a gyerek kabátja? Semmi gond. Papsi megfoltozza. Nem működik a cipzár? Ugyan már, ez nem lehet gond, vidd el Papsihoz, nagy cipzárspecialista. Kandallót kell építeni hulladékanyagból? Nem akadály. Leszakadt a csillár a nagyszobában, egy lélek tartja a ruhásszekrény ajtaját, kimozgósodott a csempe a konyhában. Nem gond, jön Papsi, megszereli, megreparálja.
– Három üres faluban nincs ilyen ügyes fiú, mint te – mondogatta a gyerekeimnek, ők pedig büszkék voltak rá, hogy a dédnagypapa elismerte a teljesítményüket. Rohantak hozzá, ha közelgett a farsang, Zorró-álarcok készítésében ugyanis verhetetlennek bizonyult. Kicsiny bajuszkája alatt mindig sejtelmesen mosolygott – hasonlított Göncz Árpádra, buszon, villamoson voltak ebből bonyodalmai, de jól tűrte. Soha nem elégedetlenkedett, ami összefügg a lágerrel. Annyira kevés volt az esélye a túlélésnek, hogy amikor mégis megtörtént, ez már önmagában optimistává tette. Nem sikerült új álláshoz jutni? Elszakadt az autód vezérmű-ékszíja? Elvitték előtted a jobbféle díjakat a dörgölődzők? – Ez legyen a legnagyobb bajod – mondogatta stoppolás/borfejtés/téglapucolás stb. közben. És azonnal rohant fagylaltért, amikor Mami ugrasztotta. – Nincs nekem arra energiám, hogy akadékoskodjak – jegyezte meg az óriási körtefa alatt, amelyet ő ültetett és nevelt, de nem sokáig ült, mert észrevette, hogy az egyik fonott szék elkezdett rakoncátlankodni, nosza lehetett menni a műhelybe, ahol a huszadik század összes alkatrésze, szerszáma megtalálható volt.
![](https://perpal.hu/wp-content/uploads/2021/07/torinoi_lepel2.jpg)
Mániásan gyűjtögetett, sose lehet tudni, mikor mire lesz szükség, mondta, amikor elraktározta az üres bonbonos dobozokat és az újságokból kivágott cikkeket. Érdekelte minden, nem nagyon válogatott. Van-e víz a Marson? Ki ölte meg Kennedyt? Tényleg hamisították a torinói leplet? Ilyenekben utazott. Szemüveg nélkül olvasott, és ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy vezetett is. Nem sokkal a nyolcvannyolcadik születésnapja előtt parancsoltuk ki a volán mögül, mert láttuk, hogyan tép le hármasban a Budakeszi úton reggel a csúcsforgalomban. Olykor átment a szembesávba, és piszkosul idegesítette, hogy ott milyen sokan vannak. Bement a Mester utcába horgászcsaliért (csak ott lehetett ilyet venni, sehol máshol nem árultak ilyen jót), és imbuszfejű facsavarokat sem lehetett a bevásárlóközpontokban venni, azért is az öreg kereskedőkhöz kellett menni. Olyanokhoz, akiknél hetven éve vásárolt. – Élnie kell a barkácsboltnak is, nem úgy van az, hogy beugrasz a teszkóba. Mi lesz akkor a Lonci bácsival?
Miért jutott mindez most eszembe?
Szerdán éjjel irgalmatlan vihar volt nálunk, csapkodott az istennyila, úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Narancsriasztást adott ki a katasztrófavédelem, de most ez a divat, voltak korábban is nagy nyári záporok, amelyek során elverte a jég a gyümölcsöt, beázott a sérült kúpcserép alatt a padlás, a szél pedig megcibálta a rozsdás levelű tujákat az utcán.
![](https://perpal.hu/wp-content/uploads/2021/07/panel-villanyszereles-18.jpg)
Nálunk most az történt, hogy reggelre elment a villanyunk. Az első információ az volt, hogy nem megy a hűtőnk. Hujjaj, az ám az igazi katasztrófa, a sok finom grillhús, a tojás, a tej, a hideg ásványvíz (!!!) került veszélybe. Nem részletezem, gyors megoldásra lett volna szükség. Álmosan, pizsamában botorkálok a villanyóraszekrény elé, tologatom fölfelé a kismegszakítókat. Van négy főkör és 12 más áramkör. Jól van, így szokott ez lenni, megyek a gyerekszobába megnézni, nem esett-e megint bele az elosztó a teknős akváriumába. Nem. Kihúzgálom a konyhában a fogyasztókat – nem megy a kenyérpirító?, sikolt fel rémülten a párom –, nincs kávéfőzés, nem világít a konyhapult fölötti villany, némán dekkol a mikró és a villanysütő, rémálmunkban olyan jelenetek sorjáznak, hogy ülünk törzsi gyűlés után a tábortűz körül, és egy husángra tűzve sütögetjük magunknak a bölényhúst. Kiderül, hogy a teraszon lévő konnektorok és a konyhai szekció (meg az egyik gyerekszoba!) egy áramkörön van. Nosza, irány a terasz. Hosszabbítót keresek, melyen annyi a csomó, mint a rosseb. És szerszámot, fázisceruzát, laposfejű meg csillag csavarhúzót, s viszem magammal a hőlégfúvót is, amelyet jó tíz éve használtam utoljára, amikor Papsival festéket olvasztottunk le a régi konyhaszekrényről. Szétszedem a konnektorokat, kiszárítom őket, s megint kihúzgálok mindent a lakásban. Haladjunk módszeresen, mondom a villanyvisszaszerzés negyedik órájában, s óvatosan elzarándokolok vagy hatvanadszor a villanyóraszekrény elé. Minden klappol, de amikor a kritikus kismegszakítót fölnyomom, újra leoltódik az egész házban a villany. – Nincs remény – nézek az égre, s hívom kedvenc villanyszerelőnket. Nyaral, csak két hét múlva lesz itthon. Hívom a másikat, benn dolgozik Pesten, határidős munkája van, egy hétnél hamarabb nem tud a helyszínre jönni. Zsinórokat húzgálok, hogy a működőképes szakaszról nyerjek áramot a hűtőnek és a kávéfőzőnek, percek alatt felfordul a szép rend, amelyet napokkal azelőtt állítottunk elő. Elosztókat szerzek vissza a gyerekektől, most a gitározás másodlagos, az XBox is pihenhet pár napot, költöznek megszokott helyükről a telefontöltők, fél óra múlva már semmit nem lehet megtalálni a házban, lekvárok és majonézes tubusok mögött kúszik tovább az alkalmi hosszabbító, s amikor jön az ebéd, összeroskadva ülök az asztalnál.
S akkor gondolok Papsira. Ha élne, s itt lenne velünk, már rég megoldódott volna a villanyproblémánk, simán megtalálta volna a zárlatos pontot, mely nem engedi a kismegszakítónak, hogy átengedje magán az áramot. Papsi – és a nagy megoldó generáció – híján nem marad más, mint várni. Úgy csinálni, mint a számítógéppel, kapcsold ki és kapcsold be, hátha varázsütésre eltűnik a gond az életedből. Vizet kapott egy kötés, ezzel biztatgatom magam, meg kell várni, hogy kiszáradjon, s akkor talán megússzuk a ház szétbombázását.
Így telik életünk Papsi nélkül a vihar utáni napokban. Várunk. Hátha magától megoldódik a problémánk. (PP, Rab László, 2021. július 15. – Nyitókép: fotosokvilaga.hu; belső képek: 1. A torinói lepel, mizantrop.hu, 2. A villanyszerelés örömei panelban, Mérei Tamás webdizájner oldala)
Leave A Comment
You must be logged in to post a comment.