Áramszünet

A nagypapa lehúzott öt évet a Gulágon, gyémántbányában gyarapította a szovjet népgazdaságot Kolimán. Irgalmatlanul hideg teleket élt túl, nem volt ritka a 35-40 fok sem. Gondolom, nem kell hozzátennem, hogy mínuszban.

Kilencven évig élt, nyugdíjas műszerész volt, mindig hozzáfutottunk, ha valami bajunk adódott. Elszakadt a gyerek kabátja? Semmi gond. Papsi megfoltozza. Nem működik a cipzár? Ugyan már, ez nem lehet gond, vidd el Papsihoz, nagy cipzárspecialista. Kandallót kell építeni hulladékanyagból? Nem akadály. Leszakadt a csillár a nagyszobában, egy lélek tartja a ruhásszekrény ajtaját, kimozgósodott a csempe a konyhában. Nem gond, jön Papsi, megszereli, megreparálja.

– Három üres faluban nincs ilyen ügyes fiú, mint te – mondogatta a gyerekeimnek, ők pedig büszkék voltak rá, hogy a dédnagypapa elismerte a teljesítményüket. Rohantak hozzá, ha közelgett a farsang, Zorró-álarcok készítésében ugyanis verhetetlennek bizonyult. Kicsiny bajuszkája alatt mindig sejtelmesen mosolygott – hasonlított Göncz Árpádra, buszon, villamoson voltak ebből bonyodalmai, de jól tűrte. Soha nem elégedetlenkedett, ami összefügg a lágerrel. Annyira kevés volt az esélye a túlélésnek, hogy amikor mégis megtörtént, ez már önmagában optimistává tette. Nem sikerült új álláshoz jutni? Elszakadt az autód vezérmű-ékszíja? Elvitték előtted a jobbféle díjakat a dörgölődzők? – Ez legyen a legnagyobb bajod – mondogatta stoppolás/borfejtés/téglapucolás stb. közben. És azonnal rohant fagylaltért, amikor Mami ugrasztotta. – Nincs nekem arra energiám, hogy akadékoskodjak – jegyezte meg az óriási körtefa alatt, amelyet ő ültetett és nevelt, de nem sokáig ült, mert észrevette, hogy az egyik fonott szék elkezdett rakoncátlankodni, nosza lehetett menni a műhelybe, ahol a huszadik század összes alkatrésze, szerszáma megtalálható volt.

Mániásan gyűjtögetett, sose lehet tudni, mikor mire lesz szükség, mondta, amikor elraktározta az üres bonbonos dobozokat és az újságokból kivágott cikkeket. Érdekelte minden, nem nagyon válogatott. Van-e víz a Marson? Ki ölte meg Kennedyt? Tényleg hamisították a torinói leplet? Ilyenekben utazott. Szemüveg nélkül olvasott, és ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy vezetett is. Nem sokkal a nyolcvannyolcadik születésnapja előtt parancsoltuk ki a volán mögül, mert láttuk, hogyan tép le hármasban a Budakeszi úton reggel a csúcsforgalomban. Olykor átment a szembesávba, és piszkosul idegesítette, hogy ott milyen sokan vannak. Bement a Mester utcába horgászcsaliért (csak ott lehetett ilyet venni, sehol máshol nem árultak ilyen jót), és imbuszfejű facsavarokat sem lehetett a bevásárlóközpontokban venni, azért is az öreg kereskedőkhöz kellett menni. Olyanokhoz, akiknél hetven éve vásárolt. – Élnie kell a barkácsboltnak is, nem úgy van az, hogy beugrasz a teszkóba. Mi lesz akkor a Lonci bácsival?

Miért jutott mindez most eszembe?

Szerdán éjjel irgalmatlan vihar volt nálunk, csapkodott az istennyila, úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Narancsriasztást adott ki a katasztrófavédelem, de most ez a divat, voltak korábban is nagy nyári záporok, amelyek során elverte a jég a gyümölcsöt, beázott a sérült kúpcserép alatt a padlás, a szél pedig megcibálta a rozsdás levelű tujákat az utcán.

Nálunk most az történt, hogy reggelre elment a villanyunk. Az első információ az volt, hogy nem megy a hűtőnk. Hujjaj, az ám az igazi katasztrófa, a sok finom grillhús, a tojás, a tej, a hideg ásványvíz (!!!) került veszélybe. Nem részletezem, gyors megoldásra lett volna szükség. Álmosan, pizsamában botorkálok a villanyóraszekrény elé, tologatom fölfelé a kismegszakítókat. Van négy főkör és 12 más áramkör. Jól van, így szokott ez lenni, megyek a gyerekszobába megnézni, nem esett-e megint bele az elosztó a teknős akváriumába. Nem. Kihúzgálom a konyhában a fogyasztókat – nem megy a kenyérpirító?, sikolt fel rémülten a párom –, nincs kávéfőzés, nem világít a konyhapult fölötti villany, némán dekkol a mikró és a villanysütő, rémálmunkban olyan jelenetek sorjáznak, hogy ülünk törzsi gyűlés után a tábortűz körül, és egy husángra tűzve sütögetjük magunknak a bölényhúst. Kiderül, hogy a teraszon lévő konnektorok és a konyhai szekció (meg az egyik gyerekszoba!) egy áramkörön van. Nosza, irány a terasz. Hosszabbítót keresek, melyen annyi a csomó, mint a rosseb. És szerszámot, fázisceruzát, laposfejű meg csillag csavarhúzót, s viszem magammal a hőlégfúvót is, amelyet jó tíz éve használtam utoljára, amikor Papsival festéket olvasztottunk le a régi konyhaszekrényről. Szétszedem a konnektorokat, kiszárítom őket, s megint kihúzgálok mindent a lakásban. Haladjunk módszeresen, mondom a villanyvisszaszerzés negyedik órájában, s óvatosan elzarándokolok vagy hatvanadszor a villanyóraszekrény elé. Minden klappol, de amikor a kritikus kismegszakítót fölnyomom, újra leoltódik az egész házban a villany. – Nincs remény – nézek az égre, s hívom kedvenc villanyszerelőnket. Nyaral, csak két hét múlva lesz itthon. Hívom a másikat, benn dolgozik Pesten, határidős munkája van, egy hétnél hamarabb nem tud a helyszínre jönni. Zsinórokat húzgálok, hogy a működőképes szakaszról nyerjek áramot a hűtőnek és a kávéfőzőnek, percek alatt felfordul a szép rend, amelyet napokkal azelőtt állítottunk elő. Elosztókat szerzek vissza a gyerekektől, most a gitározás másodlagos, az XBox is pihenhet pár napot, költöznek megszokott helyükről a telefontöltők, fél óra múlva már semmit nem lehet megtalálni a házban, lekvárok és majonézes tubusok mögött kúszik tovább az alkalmi hosszabbító, s amikor jön az ebéd, összeroskadva ülök az asztalnál.

S akkor gondolok Papsira. Ha élne, s itt lenne velünk, már rég megoldódott volna a villanyproblémánk, simán megtalálta volna a zárlatos pontot, mely nem engedi a kismegszakítónak, hogy átengedje magán az áramot. Papsi – és a nagy megoldó generáció – híján nem marad más, mint várni. Úgy csinálni, mint a számítógéppel, kapcsold ki és kapcsold be, hátha varázsütésre eltűnik a gond az életedből. Vizet kapott egy kötés, ezzel biztatgatom magam, meg kell várni, hogy kiszáradjon, s akkor talán megússzuk a ház szétbombázását.

Így telik életünk Papsi nélkül a vihar utáni napokban. Várunk. Hátha magától megoldódik a problémánk. (PP, Rab László, 2021. július 15. – Nyitókép: fotosokvilaga.hu; belső képek: 1. A torinói lepel, mizantrop.hu, 2. A villanyszerelés örömei panelban, Mérei Tamás webdizájner oldala)