A Rolling Stones Bécsben

Élménybeszámoló következik. Az egész azon az estén kezdődött, amikor Barkóczi Balázs megnyerte a XV-ben és Újpesten a választást – de az ellenzék felsült az országban. Ennek nyögjük most a következményeit. Április 3-án este a választási vereség miatt szomorkodtunk otthon, és bánatunkban jegyet vettünk – egyszer élünk! – a Rolling Stones július 15-i koncertjére. A párom azt mondta, lassan úgyis fontolóra kell venni a távozást hazámocskából, kezdjük egy bécsi kiruccanással, és ünnepeljünk együtt a fennállásának 60. évfordulóját ünneplő Mick Jaggerrel. Akiről egyébként is úgy gondolkodom, hogy addig tart a XX. század, amíg ő él.
Előljáróban megjegyzem, hogy többen voltunk Magyarországról, a Práter (azaz Ernst Happel) Stadion küzdőterén, igen közel a színpadhoz egy pillanatra fel is lebbent egy magyar zászló, a metrón és a bejáratnál pedig meg tudtuk kérdezni magyarul is honfitársainktól, hogy mi a pálya.

Sorjáztak a klasszikus Rolling-számok (nyilván hatvanon fölül kell lenni ahhoz, hogy ennek megértsük a jelentőségét). A Wild Horses, a Ghost Town, a Paint It Black, a Honky Tonk Woman, a Slippin Away, az Out Of Time, a Beast Of Burden, a You Can’t Always Get What You Want a koncert első részében hangzott fel a jó negyvenezer rajongó őszinte örömére.

Maga a koncert azzal kezdődött, hogy egy néhány perces képösszeállításban Charlie Wattsra, a 2021-ben elhunyt dobosra, a nagy négyes ősi tagjára emlékeztek, utána azonban bekapcsolt a zenegép, s a három maradék tag (Jagger, Ronnie Wood és Keith Richards) az új vokalistákkal és zenészekkel kiegészülve hamisítatlan Rolling Stones-fiestát rendezett. A legérdekesebb az volt, hogy Wood és Richards kissé öregesen és fáradtan kezdett, de aztán mindketten bemelegedtek, s a Let’s Spend The Night Together, a Tumbling Dice és a zenekar nevét adó Bob Dylan-dal, a Like A Rolling Stone alatt már nagyon ütősnek bizonyultak.

Na és Jagger. Jövőre lesz 80 éves, és még mindig nincs rajta egy deka súlyfelesleg sem. Egy körülbelül 40-50 méter széles színpadon és a 25 méteres kifutón ugrálta és énekelte végig a két és fél órát, s ami a legtisztességesebb volt, hogy beleadott apait-anyait. A hangja sem kopott meg, úgy szól, mint az atom, jobb, mint húsz-harmincéves korában. Ennek illusztrálására álljon itt példa.

A zseniális új dobossal (Steve Jordan), fúvósokkal és például a 82-es születésű Sasha Allennel kiegészült zenekar a Miss You-hoz, a Start Me Up-hoz, a Sympathy Of Devil-hez vagy a Jumpin’ Jack Flash-hez és a Midnight Rumbler-hez érve teljesen felfokozta a hangulatot. A Gimme Shelter után jött a ráadásszám, az (I Can’t Get No) Satisfaction.

Közben megjelent az óriási kivetítőkön a Rolling-nyelv kék-sárga ukrán színekben, amelyet aztán a vörös lifegés teljesen benyelt. A háttérben ukrán kórus énekelt, igazán megejtő elköteleződés volt a háború áldozatai mellett.

Jagger az Imperial Szállóban időzött, s tett egy esti sétát a Mariahilferen. A hotdogárus (Hakan Zarali) rögtön elhíresült, mert nála vett esti kaját a világ talán legismertebb zenei sztárja. Az osztrák tévé készített róla egy rövid összefoglalót.

A Roling Stones 1962-ben három évre tervezett, úgy gondolták, annyit bír ki a zenakar a nehéz időkben. Hatvan lett belőle, s a kedves Sixty túra, mely Európa nagyvárosait érinti, fegyelmezetten vissza is adja a zűrös, de zenében mindenképpen magas szintű évtizedeket. Mi pedig boldogok lehettünk, hogy élőben láthattuk, hallhattuk a rocktörténet nagy öregjeit.
(PP, Periszkóp Palotán, Biczó Henriett – Rab László, 2022. július 22. – nyitókép: vienna.at)