A nagy szúnyoggyilkosság

A korona alábbhagyott, de megjött helyette szokásos nyári ellenségünk, igaz, most csak a szimpla tört rá a városi emberre, nem pedig a tigrisváltozat. Tele is szaladtak a népriogatásra alkalmas felületek – tadám – a SZÚNYOGGYÉRÍTÉS hírével.

Szúnyoggyérítés. Ki találhatta ezt ki? Mintha a szúnyogirtás már nem lenne eléggé píszí. Megjegyzem, egy vérszívóról van szó. De nem legyilkolni kell, nem kinyírni, s nem úgy odavégni a falhoz, hogy pleccsenjen benne a sokfelől felszipkázott emberi vér, hanem gyéríteni. Ha így haladunk, a légycsapót is át fogja valaki keresztelni, s lesz belőle LÉGYELTÉRÍTÉS.

Vagy légyelhárítás.

A szúnyoggyérítésről annyit azért el tudok mondani, hogy tiszai gyerek vagyok, ha a kedves olvasónak van fogalma arról, hogy egy-egy tiszasűlyi vagy nánai horgászat alkalmával mi történik az esti és az éjszaki órákban, akkor arról is tudni kell, mit ér ilyenkor a a rendkívül humánus szúnyoggyérítés. Vegyünk egy világháborús példát. A 2. ukrán hadsereg 500 – ötszáz – kilométeres szélességben hárommillió katonával kezdte meg Káeurópa felszabadítását, így nyomultak végig az oroszok – akkor szovjetek – fél Európán. Ki tudott nekik ellenállni? Na most ha nem a hadsereg megállítása lett volna a cél, hanem a gyérítés, akkor nem 500, hanem csak 493 kilométeres szélességben tudták volna Grísáék lerohanni a németeket. Ohó, mennyivel másabb lett volna a helyzet.

Amivel csak azt akarom mondani, hogy a Tisza-parton éjszaka gyéríteni annyit ér, mint halottnak a csók. Ott állsz a stégen, vagy rosszabb esetben egy csónak mélyén beevezel a nádasba, és azt kezded hallani, hogy zuhanórepülésben kezdenek jönni – nem a tigris-, hanem a tiszai – szúnyogok. Lehet hallani, amint sűrű rajban leküzdik az akadályokat (vastag kabát, szkafander nem segít), s a végén úgy terítenek le, hogy egyszerre érzel gyilkos szúrást nyaktájon és a derékszíj alatt. A halak röhögését lehet még hallani, a pontyok és a szúnyogos tócsák környékén meghúzódó öreg harcsák annyit látnak, hogy egy furcsa öltözetű kalapos valaki eszement kapkodással dobja be a horgot, utána rögtön saját magát csapkodva várja, hogy belekerüljön a horgászújságba. Esetleg szisszenéseket lehet még észlelni, amikor a horgászáldozat – vére sűrű, akár az édes méz! – a szuku nevű csodaszer bőrfelületre való felhordásával… mit is akar voltaképpen?

Naná, hogy gyéríteni. Hogy tovább tartson a haláltusa, s végül úgy jöjjön el a napfelkelte, akár a megváltás, mely felér a Pokolból való megmeneküléssel. S amikor a horgász kedvetlenül, csípésektől, marásoktól, nyakszirten harapásoktól duzzadt pofával beveszi magát a szolnoki piacra (hogy vegyen pár kiló keszeget, amelyből halászlét kell főznie a rokonságnak), azt mondja, igen jól sikerült az éjszakai SZÚNYOGGYÉRÍTÉS, így, hogy csak másfélmillió tiszai szúnyog támadását kellett a hárommillió helyett kibírni, azért egészen más a helyzet.

Következő tanmesénkben a szúnyoggyérítés téli megfelelőjéről, a SÍKOSSÁGMENTESÍTÉSRŐL ejtünk pár szót. De előbb megvárjuk, hogy gyérüljenek az embervérre utazó gyilkos szúnyogok.

Utóirat: Kérjük a szúnyogcsapatokat, pontosan tüntessék fel magukon, hogy az állami vagy az önkormányzati gyérítés kuncsaftjai-e. Ne legyen abból zűrzavar, hogy a végén nem tudjuk, melyiket kinek kellene kiir… azaz gyéríteni. (PP, 2021. június 22. Rab László – korábbi írásunk a Zsókavár utca sakálszúnyogjáról itt található)