A barkácsosztály eleje

Elromlott az egerem. (Életem korábbi szakaszaiban sok mindent gondoltam arról, hogy mit fogok felnőttként csinálni, álmodtam arról, hogy milyen munkákat fogok végezni, de ez a mondat, hogy „elromlott az egerem”, soha nem jutott volna eszembe. Még akkor sem, amikor a nagyapám fölparancsolt a padlásra azzal a feladattal, hogy kukoricacsutkákkal dugdossam be az igazi egerek által rágott lyukakat. Minderre aratás után kerítettünk sort, a tatám fölhordta a ‘padra’ a búzát, és szétterítette száradni. Aranybánya volt ez az egereinknek. Különösképp azért, mert a ház macskáit elzárta a padlástól, ne vizeljék le a friss búzát. Nagyapám egy hosszú botot dugott föl a nagyszobából vagy a konyhából a padlásra, nekem el kellett kaparnom a búzát, s a csutkával elvégezhettem a foltozást. Később, amikor kártyázás közben fölnéztem a plafonra, büszkén mutattam a nagyanyámnak, lám, nem perceg a búza, ez is nekem köszönhető. A mamám megsimogatott és azt mondta, ügyes vagyok.)

Kipróbáltam mindent, kerestem, kutattam az okát, miért döglött be az egér. Újraindítottam a gépet, átnéztem az egérbeállításokat, frissítettem és karbantartottam, olykor kicsit oda is koccantottam az asztal lapjához, hátha szétcsúszott benne valami. Semmi. A mutató megvolt, de összevissza ugrált. Kihúztam a zsinór nélküli érzékelőt, bedugtam egy másik gépbe, ott is ugyanaz történt. Ebből tudtam meg, hogy megdöglött az egerem. (Azon a napon történt mindez, augusztus 3-án, amikor 91 éves korában meghalt a számítógépes egér feltalálója, William English, aki Douglas Englebarttal közösen készítette az első egeret 1968-ban. Nem fogják kitalálni, miből! Jelentem, fából készült az ősegér. Englebart volt az agy, English meg a gyakorlatias mérnök. Azért lett egér, mert a szerkentyű hasonlított az emberiség régi rágóbarátjára. Előbb ugyan bogárnak hívták, mert Englebartnak az jobban tetszett. English kezdte használni a tömör golyót a fogaskerekek helyett. A mechanikus egereket végül az optikai egerek váltották fel. Egy ilyennel volt nekem is otthon bajom.)

Egérvásárlási céllal kanyarodtam ki a reggeli órákban a Nyírpalota út felől a Szentmihályi útra, a Pólusba igyekeztem, de nem valami számítástechnikai szaküzletbe, hanem az élelmiszerboltba. Merthogy hol máshol venne az ember egeret, mint a közértben: ott úgyis mindig minden van. Veszek kolbászt, tejfölt, chiamagot – na és egeret, ha az is kell! Ezen a groteszk helyzeten tipródtam, és sajnáltam kissé az egérjavításra elhasznált éjszakámat, de nem lehet mit tenni, ha az embernek a modern világban gondja van, azt általában saját magának kell megoldania. Bekanyarodtam a benzinkút előtt a bolt elé. (Korán érkeztem, ezért tettem egy nagy kört. Lementem a patakpart felé, beálltam a parkolóba, nyomkodtam a telefonomat, és vártam, hogy teljen az idő. Amikor felpillantottam, megláttam a nagy terméskövet, melynek tövében két éve egy kegyetlen gyilkos lelőtt egy vállalkozót. Kokaint ígért neki, de porszem csúszott a gépezetbe, ezért amikor éjjel odakocsizott a 40 ezer euróért, cukornak álcázta a kábítószert, s azért lőtt, mert a stikli úgyis kiderült volna. Elvonszolta utána az áldozatot a patak menti bokrokba, és lelépett a pénzzel. Eléggé félelmetes történet. A pofát elkapták, a vajdasági magyar ember minden bizonnyal életfogytiglant kap.)

Mire kinyitott a bolt, hirtelen megvilágosodtam. Jelzett ugyanis az autóm akkumulátora, lemerülőben van. Ekkor tettem föl a kérdést magamban: mi van, ha nem is az egeremmel volt baj? Hanem csak azzal, hogy lemerültek benne a ceruzaelemek. Tudtam, mert az ember az ilyeneket megérzi, hogy nem egeret, hanem csak elemet kell vennem. (Benn a boltban ezért automatikusan a hétköznapi kacatok felé vettem az irányt. Több gondola tele volt füzetekkel, légyirtókkal, sütőrácsokkal és csupa olyan tárggyal, amelyekre soha, semmilyen körülmények között nincs szükségünk, mégis mindig meg szoktuk őket venni. Itt kell valahol lennie a ceruzaelemnek, morogtam a jó két hónapja használatban lévő sebészmaszkom takarásában. Megkérdeztem, hogy hol lehet. És akkor hangzott el a bűvös mondat: a barkácsosztály elején. Amikor visszakérdeztem, melyik az eleje, tessék mondani, azt a választ kaptam, hogy ezt mindenki tudja. Helyben voltam, megérkeztem. Mindenki tudja, feleltem, már azok közül, akik jártak már errefelé. De én most vagyok itt először. Nekem tehát a barkácsosztály eleje és vége: egykutya. Nem ér most rá velem bíbelődni, mondta a hölgy, és elkezdte vadul szortírozni a zűrzavart. Mentem végig az osztályon, teljesen céltalanul kipakoltak oda mindent, csak az számított, hogy sok legyen. Visszakerültem a mátrix kiinduló pontjára, kezdtem újra, kerestem a hölgyet is, mert elhatároztam, hogy odavonszolom a barkácsosztály egyik végpontjára, és megkérdem tőle, ez a vége vagy az eleje? És az úristen kegyelmezzen neki, ha véletlenül a végére keveredünk. Mi lett volna a faegérből, ha szegény English összekeverte volna a vízszintes és a függőleges fogaskerekeket? Ez járt a fejemben, miközben véletlenül lelöktem a könyökömmel egy flakon kerti partikon használatos fáklyagyújtó folyadékot. Hol a búbánatban van itt a ceruzaelem? – kérdeztem magamból kikelve, mire egy kis cselfes nyári munkás, aki nagyon bölcsen nem csinált semmit sem, csak figyelte csöndben céltalan bolyongásomat, elém mutatott: „Ott van. Elment mellette háromszor is. Az ott mind ceruzaelem.”)

De ez nem a barkácsosztály eleje – mondtam rémülten, és úgy éreztem magam, akár egy Marslakó, aki elveszítette az érzékelőjét. Nem az, felelte a kis nő, valóban nem az. Talán a közepe. De most ez legyen a legnagyobb baj, a lényeg, hogy végül megvan, nem? Minden csak nézőpont kérdése. Ezt ugatom én is, feleltem hálálkodva. (Azon tűnődöm, hogy milyen egyszerű baromságokkal el tud babrálni az ember. Az agy hátsó részeit világjárvány idején is képes lefoglalni egy olyan nevetséges dolog, mint a ceruzaelem. Aminek beszerzése annyira fontossá válik, hogy közben simán elhomályosul a tekintetünk, és nem figyelünk a belarusz diktátor gyalázatos megválasztására, a buszon, a villamoson a maszkviselésre. A sok apróságra való koncentrálással eltűnik a szemünk elől a lényeg, nem számítanak az országos ügyek, nem izgat bennünket a Rákos úton kidobott rekamié, nem számít semmi, csak hogy a magunk kis világában a felborult egyensúlyt helyreállítsuk. Ha ennek az az ára, hogy a háborúk kitörésének pillanatában ceruzaelemet kell szereznünk, hát akkor ezt tesszük. Sodródunk saját magunk körül, és nem vesszük észre, hogy mi a kicsi és mi a nagy. Álmunkban óriásra nőtt egereket kergetünk…) PP, Rab László, 2020. augusztus 14.