A B csoport utolsó versenynapján a horvátokkal mérkőzött meg a magyar férfi vízilabda válogatott. A magyar csapat biztos csoportgyőztesként csupán presztízsből kellett, hogy győzzön a mérkőzésen, míg a horvátok számára kiemelten fontos volt a győzelem. Az ő esetükben ugyanis nem volt még biztos, hányadik helyen végeznek a csoportban.
- Mintha a magyar válogatott az idei EB alatt lassítót szedne. Mintha nem is ugyanabba a medencébe szálltak volna, mint az ellenfeleik. Mintha nem azt mondta volna Benedek Tibor, hogy ez a tét nélküli mérkőzés is nagyon fontos. Nehézkesen indult a horvát-magyar mérkőzés, de az első pár percben mindenki azzal nyugtatta magát a lelátón, hogy ez már több mérkőzésen is így volt, a fiúk majd belelendülnek. Aztán nem lendültek, az első negyedben egyetlen pici kis gólt sem sikerült szerezni, pontatlanságból, elkapkodott és nem végigjátszott támadásból viszont láttunk bőséggel. Nem így a horvát oldalon, akik jóval összeszedettebbek, és ennek eredményét is látjuk: két gólos előnnyel zárják a negyedet. Benedek Tibor gondterhelt arccal magyaráz a fiúknak, csak remélni tudjuk, hogy sikerül őket kizökkentenie ebből az álomkórból.
- Elhoztuk a labdát, na talán most elkezdődik valami… végülis ekkora lövést kapufára még szerintem nem láttunk az idén, de erre mégsem adnak pontot. A lelátón mindenki egyre feszültebb, rendületlenül zúg a hajrá magyarok, de a kezdeti mosoly már lehervadt mindenki arcáról.
„Az iksz is jó lenne nekünk nem?” – kérdezte a mellettem ülő, kedves fiatalember.
„Hát, de nem…” – válaszoltam neki döbbenten és nem is értettem, hogy juthat ilyesmi eszébe. Olyan nincs, hogy a magyar válogatott nem nyer. Elképzelhetetlen, megengedhetetlen, felérne egy nemzeti tragédiával. Vagy tényleg nem is vagyunk jobbak a horvátoknál? Ezt az eszmefuttatást végül nincs időm befejezni, mert megérkezik a várva várt első gól, Hosnyánszky lövésében mintha mind a hatezer szurkoló ereje benne lenne, majd szétszakítja a kaput. Na, végre! Aztán jön a második is Erdélyitől, ő sem egy gyenge fiú, majd Szívós Márton is bevarr egyet, csak az érzés végett.
„Te, biztos, hogy a meccs végére nem esik szét a kapu?” – teszem fel a költői kérdést.
A bírók is nagyon szeretnének szerepelni, ez a vízilabdában sajnos nem ritka. Ötméterest fújnak Hosnyánszkyról, aki ezzel megkapja harmadik hibapontját és befejezi mára a játékot. A kivetítőn nézzük a lassítást, dehogy ért ez büntetőt, kiállítást is csak jóindulattal. Egy emberként méltatlankodik a lelátó, feleslegesen, akkor még azt sem tudjuk, lesz még ettől cifrább húzása is a fehér ruhás Isteneknek.
A harmadik negyedre 4-4-es állással mennek a csapatok, semmi okunk megnyugodni. - A kispad mögött ülve van lehetőség a félidei szünetben alaposabban végignézni a horvát srácokat. Megdöbbenve vonom le ugyanazt a tanulságot, amit a magyar csapatnál: ezek a srácok „kicsik”. Sapic, Sefik, Varga Tamás, Steinmetz Ádám képét idézem fel és nem tudom eldönteni, kamaszként a csodálat tette őket vajon ANNYIRA naggyá, vagy a mostani játékosak valóban vékonykábbak és alacsonyabbak? Amíg ezen tűnődöm, besétál elém a 10-es sapkát viselő Loncar, és megnyugszom, nem az én szemem káprázott. Ő tényleg hatalmas.
Ebben a negyedben is mi hozzuk el a labdát, de ennek gyakorlati haszna nincsen, hosszú percekig nem születik megint magyar gól. A bírói gépezet ismét beindul, kiállítás nálunk, aztán még egy kontra ellenünk. A kijelzőt nézve jól látszik, kétszer annyi kiállítást kaptak a horvátok, mint Benedek Tibor együttese. Megint ismétlődik a szerbek elleni rémálom? Megint nem hagyják, hogy a vízben dőljön el a meccs? Gól mindkét oldalon, többre ebben a játékrészben már nem futja. Nem biztos, hogy akarom látni a negyedik negyedet, nem akarom látni, ahogy kikapunk… 5-5-tel vágunk neki az utolsó játékrésznek. - Egyre feszültebb a horvát csapat, Loncar és Milakovic majdnem összeverekszik a kispadon. Előbbi fennhangon magyaráz, utóbbi pedig valamit nagyon a lelkére vesz. Ilyenkor sajnálom, hogy nem tudok horvátul, biztosan nem azon vitatkoznak ilyen hevesen, hogy hazafelé ki üljön a buszban hátra. Bárcsak ott tartanánk már!
A hangulatember hullámoztatja a nézőket, de mindenki görcsöl, szurkoló és játékos egyaránt: a labdát sem sikerül elhoznia a magyaroknak. Mintha valami mágnes lenne a kapufában, minden lövésünk a lécről jön le. Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatunk, hogy Pavic tekintete egyre bizonytalanodik a kapuban. Míg a mi oldalunkon Nagy Viktor félelmetes tűzzel a szemében játszik, a horvát kapus minden lövésünktől egyre gyengül. Egy kiállítást követően végre megszerezzük a vezetést, a mérkőzés során először. Tóth Márton valami olyan kecsesen, olyan látványosan húzza be centerből a labdát, hogy ezt még évek múlva is emlegetni fogjuk. Őrjöng a lelátó, az előttem ülő lánykák extázisban sikongatnak, a dobok majd széthasadnak. De szívesen lennék most magyar vízilabdás!
Persze a horvát csapat rögtön egyenlít, emberelőnyből, a szívem majd megszakad, nem lesz meg, nem tudunk győzni, nem hagyják, nem engedik. De hiába erőlködnek a horvátok, Nagy Viktor mindent megfog, azt is, amit nem lehet. Félelmetes ez az ember, tüzeli, hajtja a csapatot… és megint kihagyjuk, de ő megint óriásit véd. Az idő közben telik, kevesebb, mint egy perc van a mérkőzésből, még egy támadásra van időnk, be kellene lőni, és akkor elődőlt. Hárai kapja meg centerben a labdát és olyan csavart gól lő, hogy a horvát védők csak pislognak. Ki kell védekezni az utolsó horvát támadást és akkor minden rendben. Nem szabad lőni hagyni őket. A fiúk szoros emberfogással nem engedik a kapu közelébe se őket, a gyenge kis kísérletből végül nem lesz gól.Megnyertük, vége, nincs tovább!!Állva tapsol hatezer ember, egy emberként szól a szép volt fiúk, nekem pedig eszembe jut a 2004-es olimpia és Hajdú B. István. Mosolyogva konstatálom, hogy még nekem is könnyes tud lenni a szemem ezektől a fiúktól. Varázslat az, amit a vízben művelnek, megérdemelten lettek csoportelsők megnyerve minden mérkőzésüket.
Comments are closed.