Milyen kutya lennék, ha kutya volnék? Fontos kérdés, amelyet már többször föltettem magamban. Házőrző biztos nem szeretnék lenni. Meg kopaszkutya se. Divateb pláne nem. A szánhúzást se komálnám annyira, hogy Alaszka jeges vidékeit átszeljem. Tacskónak lenni se lehet könnyű, túl földszintes a világ. Ha agár lennék, állandóan kergetnem kéne a nyulat, amiről csak a végén derülne ki, hogy egy zacskó volt, amelyet gép húzott körbe az orrom előtt az az agárpályán. Pitbull se lennék, mert egyrészt tiltva van a szaporodása, másrészt nem túl jó a píárja.
Túl szép kutya se szeretnék lenni. Mostanában a golden retriever, a border collie számít ilyennek, jószerével csak őket mutogatják a reklámokban. Ha belga juhász volnék, kiképeznének munkakutyának, éjt nappallá téve dolgoznom kellene. Keresném a kábítószert vagy a romok alatt a holtakat. Na jó, Mancs, a legendás mentőkutya nemrég szobrot kapott Törökországban. Az már valami! De hát mekkora az esélyünk arra, nekünk, hétköznapi utcai keverékeknek, hogy nevet szerezzünk magunknak? És mennyit, de mennyit kellene azért szimatolni, hogy egyszer Manccsá tudjunk válni? Dettó Kántor. Rengeteg németjuhász elstartol a versenyben. Nincs rá garancia, hogy úgy befussunk, hogy a végén könyvet és filmet írjanak rólunk.
Hegyimentés, a nyakamban kis hordócska rummal? Na, az már talán elfogadható lenne. De ez se nyugdíjas állás. A nyomozókutya élete csupa veszély. Ott vannak, ugye, a drogkartellek, a sorozatgyilkosok, akik bármikor meghúzzák ám a ravaszt. Nem, nem. Kinek van szüksége ekkora stresszre? Cirkuszban két lábon pipiskedve karikát egyensúlyozni az orrunkon: nem cool. Ha leejted a karikát, mindenki rajta röhög, téged szán.
Nyugodt állásnak tűnik, de nem az
Legyek pásztorkutya? Komondor, mely szembeszáll a medvével, farkassal is, ha megkívánja a birkahúst? A medvének, farkasnak foga is van ám, nem akármilyen. Ha belemélyeszti a véknyadba, barátocskám, neked annyi!
Kiállításokra járó élkutya se szeretnék lenni. Egy terelő pulihoz képest ez ugyan Hollywoodnak számít, mégse törekszem rá…
*
Mikor és miről jutott mindez az eszembe? Gordon Eszterrel, a remek színházi fotóssal és kerületi újságunk képszerkesztőjével Rákospalota határában csalinkáztunk, a láncra kötött ebbel egy üzemecske bejáratánál futottunk össze. Arra lehetett számítani, hogy ránk rohan, s láncát tépve bele akar majd harapni a sejhajunkba. Nem ez történt. Mint kiderült, egy pályát tévesztett ebbel találkoztunk. Eszter ugyanis a masinájával egészen közelre ment hozzá, és azt mondta neki, szép vagy. Meg hogy okos. A hatalmas őrkutya pedig kíváncsi ülőhelyzetbe vágta magát, s elkezdte csóválni a farkát. (Remélem, a munkaadója ezt nem olvassa, mert akkor egészen biztos, hogy elcsapja, én pedig kibővíthetem a fenti sort az állástalan kutyával, melynek réme ott lebeg Vahúr feje fölött is a Vukban, nem kívánhatjuk ezt a megaláztatást az ellenségeinknek sem).
Ha még közelebb mentünk volna, talán még a tenyerünkből is evett volna. Ha legközelebb arra járunk, már „régi” ismerősként köszönthetjük, s akkor sort keríthetünk egy kis simogatásra.
Ó, ez nem jutott eszembe! Simogatott, dögönyözött kutya! Na, az szeretnék lenni! (PP, Periszkóp Palotán, Képek: Gordon Eszter)
Comments are closed.
