Verseny

Nyár végén történt, több mint ötven évvel ezelőtt. Apám odahívott a bambisrekeszek mellé, és a sarokban lévő óriási, lemezpántokkal körüllapolt, húszliteres üvegre mutatott: – Ne igyál belőle sohase. Nézd, ott úszik az alján a kátrány – s valóban, amikor megkoccantotta az üveg oldalát, nagyot löttyent benne a sűrítmény alján a vastag, koromfekete ragacs. Apám, aki nem állhatta a kollektivizmus narancsízű masszáját, noha rengeteget palackba töltött belőle, s csinos szalagocskákkal látta el a bambisüvegek nyakát, fintorogva húzta el a száját, amikor egy-egy üveg hangos reccsenéssel megadta magát. Végigfolyt olyankor a csuklóján a kátrányos-cukros bambiszirup, apám rohant a vízcsaphoz, mert a lé érintésétől talán még jobban irtózott, mint az ország egykorvolt legnépszerűbb üdítőitalának – mai szörpös tapasztalataink alapján valóban kétséges – ízétől.

A szikvízüzemben történt mindez, így hívták, nem szódagyámak, mert ahhoz azért nagyobbnak kellett volna lennie. Nem is egész üzem volt, csak fél üzem. A háború után került az áfészhoz, méghozzá úgy, hogy a régi tulajtól, a kényszerűségből Pestről vidékre hányódott Dezső bácsitól elvették a felét, és azt mondták: sok az magának, Fried úr, jusson valami a népgazdaságnak is. Nem tudom, a háború előtti, alatti és utáni balszerencsés helyzetekben részeltetett Fried Dezső, akinek első feleségét egy furcsa kór, a másodikat meg Auschwitz vitte el, mit szólhatott erre a gálánsnak éppen nem nevezhető ajánlatra. De valószínűleg nem szólt semmi rosszat, mert jó szándékú ember volt. Olyan, aki meg volt arról győződve, ha szorgalmasan dolgozik – szódát tölt, szifont szerel, üveget gravíroz –, semmi baja sem eshet a világban. E hitében a történelem olykor-olykor megingatta, de munkakedvét nem szegték a legnagyobb tragédiák sem. Az egyszerre bánatos és kíváncsi tekintetű öregurat soha senki sem látta ülni. Dühöngeni meg pláne nem.

Apámmal jól kijött, annak ellenére, hogy házának leválasztott és jobb fekvésű részében apám a népgazdaság szódáját gyártotta, Dezső bácsi meg a ház udvarral ellátott hátulsó részében folytatta a maszek szódázást. Hogy kié volt a jobb szikvíz, erről elfogultságom miatt nem nyilatkoznék.

Mondjuk, ahogy az államosítást végrehajtották, az nem volt semmi. Elvették ugyan a maszek szódás fél házát, s nyilván valami jellegzetes vidéki gonoszságtól vezérelve az elkobzott fél házban rendezték be az állami szódaüzemet, de arra a kor cseles döntnöke már nem tudott kitalálni semmilyen jó megoldást, hová járjon például az állami szódás – kezdetben apám főnöke, később, annak halála után maga az apám és egyetlen segédje –, ha sürgős dolga támad. Kitalálták, hogy az állami szódás átjárhasson a régi tulajdonos udvarába a vécére, ami, valljuk meg, a perverzió határát súrolta. Dezső bácsit és a szóda eladásával foglalatoskodó feleségét arra kötelezték, hogy adjanak kapukulcsot a konkurens állami szódásnak, hogy ha az udvarban van dolga, hát nyugodtan bemehessen. Ez csak mai fejjel tűnik ennyire bizarmak. Annak idején jómagam is vidáman ballagtam ki az apám „üzeméből” az utcára, s kulccsal a kezemben lépegettem Dezső bácsiék kiskapujáig. Átvágtam a szőlőlugas alatt, közben be-bekukkantottam a régi gangra, ahol az öregúr a rozoga masináján töltögette a szódát. Franciska néni az eladótérben ült, ami – most már tudom – hajdanán konyha volt, csak a mórikáló tulajdonviszonyok következtében némiképp átalakították.

Ma már az is világos számomra, hogy az apám-féle üzem volt a háború előtt Dezső bácsiék hálószobája. De mindezt csak azért mesélem el, hogy mindenki lássa, milyen bonyolult volt egykor a szódagyártás a mi vidékünkön.

Franciska néni nagyon rendes aszszony volt, noha többen többször szóvá tették Dezső bácsinak, hogy „két aszszonyt már eltemetett, de most maga kerül sorra”. Ez aztán szépen beigazolódott, de nem volt benne semmi fifika, Dezső bácsi nyolcvan is elmúlt, amikor összeesett a keverőtartály mellett. Természetesen állva halt meg, az ő esetében a fekvés valószerűtlen lett volna. Franciska néni nem adta föl a küzdelmet, el-elcsípett egy-egy ráérő legényt, megmutogatta neki, mit hol kell megnyitni, hány bárral kell a szódát tölteni, hogy kell lemosni az üveget, s fizette őket rendesen, noha a tanács iparosztálya állandóan a nyakára járt. Ő maga az üzlet kereskedelmi részét irányította. Reménytelen volt a verseny, apám helyzeti előnyben volt, a ballonos szódát ő töltötte a kocsmáknak, s tőle hordták a szikvizet a környék összes áfészboltjába meg lerakatába is. Apám nem keresett rosszul – ezt abból vettem észre, hogy 73-ban hirtelen lett fürdőszobánk is –, minden megtöltött üveg után tíz fillér ütötte a markát. De hogy még egy csavar legyen a maszek szóda és az állami szóda közötti kibékíthetetlen ellentétben, a hivatalos szervek úgy rendelkeztek, hogy apám a szódát nem adhatta el (csak kihordhatták tőle a boltokba), a versenytársnak. Franciska néninek viszont erre szólt az iparengedélye.

Apámat a kuszált kereskedelmi viszonyok következtében sokszor följelentette valaki, sohasem derült ki, hogy ki. De nem bántották, mert tudták róla, hogy ha kell, például aratás idején, szakadásig dolgozik.
Magam is egy ilyen szakadásos pillanatban kerültem a szikvízbe 69 nyarán.
Nyári munkán lógtam egy gyümölcsösben, tizenkét éves voltam, épp cseresznyét tépkedtem a fáról. Apám jött értem biciklivel, s mondta, menjek, mert meghalt a főnöke, be kell állnom, de azonnal induljunk, mert a melegben a foci után a szóda a legfontosabb a világon. Amikor visszaérkeztünk a parányi üzembe, apám remegett az idegtől, mert kiderült, hogy annak idején egy koros munkásmozgalmi szaki mellé osztották be segédként, de az öreg annyira féltette a szódacsinálás tudományát, hogy az apámat éveken át a gép közelébe sem engedte. Nem tanította meg arra, hogy kell szabályozni a keverőtartály nyomását, és erősen titkolta, mikor kell „spriccelni”, ami pedig nagyon fontos, mert ha ezt elrontjuk, nem jön ki a víz az üvegből (a fél ország rázta dühödten az ilyen szódásüvegeket). Apám azt sem tudta pontosan, hány liter szódát kell csapolni egy szénsavpalackból –aminek persze semmi köze sem volt a savhoz, a vizet egyszerű szén-dioxiddal dúsították. Kapkodott szegény, a teherautók meg sorban álltak az üzem kicsiny betonrámpája előtt, a rakodók idegesen füstöltek, mert ők is teljesítményben dolgoztak!

Mégsem mehetek át az öreghez, morogta apám a Dezső bácsiék régi hálószobája helyén kialakított kis üzemben. – Nem kérhetem meg, hogy árulja el a szakmai titkokat. Majd megtanuljuk máshogy. Ebbe is csak belerázódunk – mondta végül, s rám hunyorgott, én pedig egyre gyakrabban megfordultam a szikvízüzemben, mert a díjazás sokkal jobb volt, mint a tangazdaság cseresznyéskertjében. Élveztem, hogy milyen erős vagyok. Fel tudtam tenni a megtöltött üvegekkel teli ládát az ötödik-hatodik stócra is. Megtanultam, hogyan kell a szódásüveg fejét megjavítani, tudtam, hová kell a tömítés, hová a rugó, a rudacs, hová a szelep. Hogy egy fej jól zárt-e, azt szájjal ellenőriztük. Ha megszívtuk, s a nyelvünk vége odaragadt a szifon csövének végéhez, vissza lehetett tekerni az üveg nyakára. Te jó ég, hány mosdatlan száj után nyaltam én végig a szódásüvegfejeket!
Apám, miként a Bambit, magát a szódát sem tartotta nagy becsben, a bort sokkal inkább támogatta. Amikor már minden csínját-bínját kitanulta a szódásmesterségnek, meg magam is beleszoktam a szikvízgyártásba, és egész nyarakat benn töltöttem az üzemben, gyakran felpattant a biciklijére, s elszaladt, hogy megérdeklődje a boltokban, de főleg az áfész kocsmáiban, elég szódájuk van-e raktáron a lakodalmas hétvégék vagy a nagyobb sátoros ünnepek előtt. Amikor sokáig elvolt, bezártam a szódaüzemet, s magam is biciklire pattantam, hogy megkeressem. Békésen iszogatott és beszélgetett a kedvenc csehójában, Sportszeletet „rendelt”, s vett egy málnaszörpöt. Aztán szaftos történeteket mesélt a kikapós boltos asszonykáról, akinek gyöngécske, törékeny férje úgy állt bosszút valamelyik szódáson – mert az asszonykával kikezdő izmos méláknak nem mert szólni –, hogy suttyomban fenéken billentette a lovát.

Egy szódáskocsisnak volt egy vak lova – így kezdődtek apám történetei –, a vak paci mégis tudta, hol, melyik kocsma előtt kell megállni. Egy másik ló nem volt hajlandó tovább baktatni a körútján dopping nélkül. Adtak hát neki sört vödörből, s messzire lehetett hallani a vidám nyerítését.

Vándortörténetek voltak ezek, ma már tudom, s miután sok bennük a ló, valószínű, hogy a motorizáció előtti időkből érkezett Dezső bácsi adhatta át őket apámnak.

Dezső bácsiékkal az ötvenes években még sikerült elbánni, de a feltörekvő új szódásgenerációval már nem. A hetvenes évek végén egyre több buherált masina jelent meg a piacon, egyre többen kiváltották az ipart, sok lett a fóka, s az apám azt vette észre, hogy szétrobbannak az üvegek a töltőpisztoly alatt. Tudta, persze, nagyon jól tudta, melyik az a maszek – Fried Dezső ilyet sosem csinált volna –, aki epokittal ragasztja meg a repedt üveg nyakát. Egyszer-kétszer el is küldött engem a simlis iparoshoz a ragasztott üvegekkel „próbavásárlásra”, de lebuktam, s nemsokára az üveges szódának is bealkonyult. Jött az ásványvíz – amiben ugyanúgy csapvíz van, mint a szódában, csak több a duma a flakonon –, s a túlélésért küzdő, kihalófélben lévő szódások kitalálták a nehezen tisztítható vastag talpú üvegpalack helyett a hosszabb és kecsesebb műszódásüveget. Apám meghalt, s tőle – miként szegény kisemmizett Dezső bácsitól a szívós Franciska néni – anyám vette át a kétszemélyes üzemet, s emelgette éveken át a súlyos szódásrekeszeket. Ráment a gerince, az áfész befuccsolt, Dezső bácsiék hálószobájában kocsmát nyitottak. A verseny véget ért. (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2022. október 31.