Szilvike, gyere haza!

Na most nem mi leszünk azok, akik elmeséljük a rákospalotai, pestújhelyi lányoknak, asszonyoknak, hogy mégis hogy kell lekvárt főzni a szilvából. De mi leszünk azok, akik a magunk példájával ösztönözni tudjuk a hallgatóságot arra, hogy törődjön az eltevéssel.

Kezdjük azzal, hogy szerezzünk be egy facsemetét (azaz: végy egy szilvafát), és azt lehetőleg ősszel ültessük el.

De hová?

Megmondjuk: bárhová, ahol hely van.

Nálunk azzal kezdődött, hogy évekkel ezelőtt kipusztultak az átkozott tuják. Egyszerűen elszáradtak, de nem bántuk, mert nem vagyunk valami nagy tujisták, az előző korszak háztulajdonosa a kollektivizmus nagy ígéretével, a keleti tujával vette körbe a kertet, úgy nézett ki, mikor megvettük, mint valami erőd. A tuja a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek terméke, akkor telepítették be az országba, azért ültették, mert zöld volt. Örökzöld, ami azért más, mint a diófa vagy a meggyfa. Igaz, hogy nincs termése, és szétsavanyítja az atyaúristent is, a tuja környékén soha nem fogsz egy szál virágot se elültetni, mert nem bírja a talajt. Viszont szép. Lehet benne gyönyörködni.

Amikor a mieink elszáradtak, titokban kuncogtunk, és siettettük az elhalási folyamatot. Mert arra azért nem adtuk a fejünket, hogy kivágjuk őket. (Mit szólnának a szomszédok? Akik mindig leskelődnek befelé. És a tujától nem láttak rendesen bennünket. Nagyjából ez a közösségi funkciója maradt ennek a hálátlan növénynek. Örömmel mentünk neki a kiszáradt tujahulláknak, ezzel konstatáltuk, hogy nálunk is véget ért a kommunizmus.)

Így került a kertünkbe többféle gyümölcsfa és cserje, hirtelen kiszínesedtünk. Jöttek a bogyósok (málna, ribizli, josta és társaik), aztán az őszibarack, a kajszi, a füge és az alma. Méghozzá birs, mert az az almák királya. És megérkezett négy éve Szilvike is, a Stanley-szilva, akivel szemben semmi konkrét elvárásunk nem volt, csak arra kértük, hogy érezze jól magát a kivágott tuják helyén. Ha mégis megmutatja, hogy mit tud, azért nem fogunk megharagudni.

Lassan növekedett, és egy-két szem szilvát mutatott nekünk tavalyelőtt és tavaly. Az idei évben aztán nagyot dobbantott. Az április 3-i választások után, amikor hazámocska elveszése miatt siránkoztunk, azt láttuk, hogy csimbókokban lógnak a fán a szilvák, és a szárazságnak köszönhetően a gyümölcsök szépen kigömbölyödtek, nem fenyegette őket a párás rohadás. Heteken át gyönyörködtünk a kéklő Stanley csodáján, mígnem elérkezett a szilvaszüret napja.

Még a hullás előtt kell leszedni, lehet rázni is, aztán a földről felkapkodni a szemeket. Kicsit keményke, amikor a ládákba kerül, de pár nap alatt megérik, s puhább lesz. Lehet a napon szárítani, s a keményebbekből lehet ecetes szilvát készíteni. Nagyon egyszerű. A szép kemény szemeket beüvegeljük, és készítünk hozzá ecetes-cukros-fahéjas-szegfűszeges-sós lét. Mindenből egy keveset. Két kilóhoz 1 liter víz kell, 20-30 deka cukor, egy kávéskanál só, és az említett fahéjból, szegfűszegből egy-egy csipet. Felforraljuk, s ráöntjük az üvegben dekkoló bogyókra. Aztán visszaöntjük a lábosba a lét, és még egyszer fölforraljuk. Nagymama-tempó, tökéletes tartósítás.

Az érettebb szilvából lekvárt főzünk. Mindent bele lekvárt. Érik a bodza, mehet bele az is (a zöld bogyók mérgezőek, azokat szedegessük ki).
Amikor ideérünk, elszörnyedünk, hogy még mindig milyen sok szilvánk maradt. Elkezdünk gyorsan napon szárítani, aztán pedig előkerül az aszalógép is, de gyanúsan méregetjük, mert villannyal működik. Jön aztán az, hogy átrendezzük a mélyhűtőt, és a szokásos szilvásgombóc-betétet elhelyezzük a nagymama frigójában. Szerényen utalva rá, hogy 70-80 gombóccal bármikor elbírunk.

Vannak aztán a további erjesztési eljárások (úgymint cefre), de annyit azért Szilvike nem termett. A pálinkafőzés különben is egészen más történet. Kicsit messzire mennénk vele. (PP, Rab László, Az érzelmes kertészet sorozatból, 2022. augusztus 18.)