Úszik a dinnye a savanyú lében

Teljesen odáig vagyok, valószínűleg elérkeztem pályám csúcsára. Írtam könyveket, készítettem tévéműsorokat, voltam s vagyok rádiószpíker, most már közel negyvenéves újságírói pályafutás van mögöttem, nem mondhatom hát, hogy sokat unatkoztam volna. Most mégis az történt, hogy elérkeztem a csúcsra. Az újpalotai piacon jártam, régi mániámat gyakoroltam, fotóztam zöldséget, savanyúságot meg kibelezett csirkét. Nem tehetek róla, erre gerjedek. Egy vöröslő paradicsom, egy-egy láda aranysárga kajszibarack vagy cseresznye olyan látványt eredményez, mely azonnal levesz a lábamról. Egyszerűen szeretek gyümölcsöt, zöldséget nézni. Olyan ez nálam, mint a Woody Allen-féle A világ második legjobb gitárosa című filmben a depressziós főhős bekattanása: ő vonatokat néz.

Én meg karalábét.

Ízelítőül meg tudom mutatni a kápiákról készített művemet. A jellegzetesen piros tápanyag oldalán megcsillan a fény, nem lehet szabadulni tőle. A kis zöld szárakon csoportosuló paprika gyűrődései, ütődései is szépen látszanak. Az, hogy 1480 forint kilója, tragikus ráadás. Azért készítem ezeket a képeket, hogy aki nem tudja, mi mibe kerül, megtudja. Szolgáltatás ez, valamikor régen (még a huszadik században is) közzétettek ilyesféle „híreket” az újságok. Engem is visz a lendület.

Nagyon szeretem a tojást fényképezni. Valószínűleg az ősember lelke támad fel bennem, amikor meglátom. Ötven-hatvanezer évvel ezelőtt is felkaphatta a fejét egy-egy elődöm, amikor meglátott egy halom strucctojást a bucka alatt. Vagy éppen megszerezte a madárfészek tartalmát. Hogy az őrbottyáni tojás darabja, mely nagyobb méretű a szokásosnál, 60 forintba kerül, eléggé brutális.

No de beszéljünk egy kicsit a savanyúságokról. A savanyú lében úszkáló, káposztával töltött paprikák, a szintén káposztabetéttel ellátott kisdinnyék, a vérvörös cékla vagy a dögerős jalapeno és a cseresznyepaprika látványa semmi máshoz nem hasonlítható. Nem tudom, ki találta ki a savanyúságot, de ez az ételfajta az egyik oka annak, hogy itt maradtam Magyarországon, s jelenleg nem valahol Nepálban vagy a Fülöp-szigeteken vadászom a hegyek között alpakákra. Atavisztikus vonzódással rajongok a savanyúságért, bizonyára azért, mert medvetípus vagyok, ég a gyomrom a sietősen széttépett kecskék, bárányok elfogyasztása után, valamivel gyógyítanom kell magam. Csak ami a medvének a málna és a méz (azért eszi, mert piszkosul fáj a gyomra), nekem valószínűleg a savanyúság. Csak megjegyzem, hogy savanyú szavunk az ősmagyar csámporú-ra megy vissza. Ezek szerint már a hét vezér is ette a savanyút, Töhötömék nem voltak édesszájúak.

Marad a végére a sor. A savanyúságpultok előtt mindig többen állnak, olykor hosszú sor is kialakul. Ha már az őskort emlegettük, ez alkalmas arra, hogy még egy fontos megállapítást tegyünk. A majom emberré válásában valószínűleg nem a munka, a beszéd és a játék játszotta a fő szerepet, sokkal inkább a sorban állásban kell keresnünk a rejtély kulcsát. Az ember, amikor beáll a sorba, tekintget jobbra, balra, később arra törekszik, hogy ellásson a sorban állók feje fölött, s megtippelje, mégis mikor kerülhet rá a sor. Ahhoz, hogy mások feje fölött ellásson, pipiskednie kell. Ez nem képzelhető el másképp, csakis úgy, hogy gerincünket megfeszítve nézdegélünk előre. Az ősembert tehát véletlenül sem a két lábon való járás (mert az smafu), hanem a sorállásban folytatott kíváncsi pipiskedés emelte ki az állatvilágból.

Köszönöm a figyelmet, ez volt eheti újpalotai antropológiai természetű piacjárásom hordaléka. Nézegessenek velem képeket a savanyúságokról! Nem fogják megbánni. (Periszkóp Palotán, Rab László, 2021. november 9.)