2:2

Feljegyzések egy döntetlenről

(egy) Gólt kaptunk Münchenben a 84. percben a németektől, 2:2 lett, kiestünk az EB-ről. Egy hete gólt kaptunk a portugáloktól a 84. percben, nyomban összeomlottunk, 3:0-ra kikaptunk. A franciák ellen vezettünk, de ott sem tudtuk megőrizni a nyerő pozíciót.

Megértem. Három-négy olyan testes kézirat (többnyire regény) lapul a számítógépes mappámban, amelyek 84 százalékon állnak. Be kellene őket fejeznem, de nem megy.

Az győz, aki be tudja fejezni, és elég türelmes ahhoz, hogy be tudja fejezni. Nekünk ez most látványosan nem sikerült. Csalódás, de nem dől össze a világ.

(kettő) Volt a német-magyar meccsnek egy elképesztő fordulópontja, a drámáról a kölyökképű Schäfer András gondoskodott. Szalay Ádám első gólja is fejeslöket volt, de a második zseniális. Schäfernek egy századmásodperce maradt arra, hogy meghozza a döntést, és ütemtelenül elfejelje a labdát a – világbajnok! – Neuer mellett. Ezzel lett 2:1, a németek hátsójába egy zabszemet nem lehetett volna feldugni, szétszakadtak az idegtől. Ami ezután jött a 84. percig, az a magyar labdarúgás legjobb hagyományait idézte. Élt a remény bennünk, miközben nőtt a félelem is attól, hogy a németek – akikről Gary Lineker azt mondta, a végén mindig ők győznek – egalizálnak. A német sikert a csere hozta meg. Már a korábban beállt Goretzka is tüzesebbé tette a német rohamokat (ő lőtt haza bennünket a 84. percben), ám sajnos a fiatal Jamal Musiala 82. percben (!) történt beállítása pecsételte meg a sorsunkat. Ördöngös játékos, az első labdaérintéseknél lehetett látni, hogy nem nagydarab és nehézkes német lesz a srác, hanem egy virgás, cseleket felvállaló „gyerek” állt be. Egy 2003-as születésű stuttgarti akadémista, aki hétévesen (!) már a Southampton focistája volt Angliában, a Chelsea akadémiáján nevelődött, ’19-ben igazolta le a Bayern. Volt korosztályos angol és német válogatott is. Tavaly júniusban egy Freiburg elleni meccsen debütált, a 88. percben állt be alig 17 évesen. Első élvonalbeli gólját egy Frankfurt elleni meccs 90. percében érte el, s ki adta neki a labdát? Goretzka. Decemberben már a 16-oson kívülről lőtt gólt, érdekes módon Gulácsi Péternek a Lipcse elleni meccsen. Apuka egyébként kongói (Orbánéknál migránsszármazék), erről a Herthától kirúgott Petry kapusedző tudna többet mesélni. Akit most az állami tévén többmillió ember előtt szakértőként szerepeltet a közvetítések alatt.

(három) Marco Rossin már a portugálok elleni meccsen is kifogtak a cserék. Ott Renato Sanchez intézett el bennünket (a 80. percben állt be), Jota és Silva a 81.-ben lépett pályára, kivégzés lett a vége. Rossi Varga Kevint küldte be a 88. percben, kedvencem a gyerek a török meccs óta, de nem segített. A német meccsen az egált jelentő gól előtt küldte be Rossi Szalai Ádám helyett. Elcserélte magát, de szokott ez így lenni. Nem védőt küldött be, hanem támadót. Hátha Varga egy kontrából el tud menni, s a lassú német védőket lefuthatja. Jó elgondolás volt, csak az volt vele a baj, hogy a németek nem magyarok, s nem kezdtek fejvesztve előre rohanni. Még azt is vállalták volna, hogy maradjon az 1:2, de nehogy védelmi hibából (Varga Kevin lefutja őket) bekapják a harmadikat, mert akkor vége a világnak. Akár egy sakkmeccs. Rossi kockáztat, váratlant húz (védő helyett támadót dob be, az öngyilkos behúzódás helyett ugrásra kész helyzetet akart előidézni. Igen ám, de Szalai Ádámot vitte le. A csapatkapitányt, aki az elsőt fejelte, és akinek egy nappal előtte írta alá a Mainz a (sokáig bizonytalannak tűnő) szerződését. Igaz, fáradt volt, mint a kutya. Lutri. De Szalay tartotta társaiban a lelket. Nagy darab, szerelni képes játékos, aki nem csinál mutatós trükköket, de megtartja a labdát. Hiba volt lehozni, felborult a rend. Mint a sakkban. Lépsz egy váratlant, azt gondolod róla, hogy védhetetlen. De nem veszed észre, hogy a sötét huszár simán visszalép, s akkor véged van. Rossi tehát elcserélte magát. Végzetesnek bizonyult.

(négy) Ment a meccs előtt a szivárványozás, a magyar parlament gyalázatos törvényt fogadott el, összemosták a pedofíliát a homoszexualitással. Németországban ez visszatetszést váltott ki, az Allianz Arénát szerették volna szivárványosra kivilágítani (Orbán elleni tiltakozásul), amit végül az UEFA nem engedett. Egy német fickó így is beszaladt a zászlóval a pályára, jelezve, hogy tud a világ Orbán homofób, kirekesztő politikájáról. Ezért nem ment a futballpápa a meccsre, félt attól, hogy kifütyülik vagy a szörnyű törvény miatt megtréfálják, s nem tud majd reagálni. Kihagyta tehát az utóbbi harminc év legjobb magyar meccsét. Az a politikus, akinek mindene a foci, aki lerabolta az országot a stadionjai miatt, s még a fiát is elvitte a vébédöntőre, mert az ilyet nem szereti kihagyni. Elgyávult ez a bátor káeurópai szupervezető, s nem volt ott, amikor Schäfer világszínvonalú gólt fejelt. A német válogatottnak! Miközben a németek amiatt cidriztek, hogy 2:2-nél kapnak még egyet, Orbán egy jelentéktelen kis olasz fasisztácskával ette Brüsszelben a túrós derelyét. Mit lehet mondani erre a taktikai érzékre? A horvát elnökasszony ott szurkolt kockás göncben a vébédöntőn. Vannak ugyanis olyan meccsek, amelyekről nem lehet lemaradni. A német-magyar ilyen volt. Orbán nem ment el, mert tartott a nagyarányú vereségtől. Vagy félt a szivárványos támadásoktól.

(öt) A sok nemzeti romantikával átszőtt marhaság (a hazáért küzdöttünk, nem játszottunk alárendelt szerepet stb.) engem kevésbé izgat, a történelemírással kapcsolatos ökörségekre is legyintek. Egy meccset játszottunk, a tét a továbbjutás volt, naná, hogy betojva nem lehet pályára lépni. Nem kell arra büszkének lenni, hogy valami nem sikerült. Egyáltalán nem kell büszkének lenni semmire. Küzdeni kell és tovább kell jutni. Musiala se volt büszke, épp csak összezavarta a magyar védelmet, ami elvezetett az egyenlítéshez. Elérte a célját a versenyben. A versenyben. Nálunk Orbánék megszüntették a versenyt, kész csoda, hogy vannak olyan fiatalok, akik a fociban fel tudják venni az afrikai felmenőkkel rendelkező csupaizom-csupatrükk játékosokkal a versenyt. De csak azok képesek erre (Schön, Schafer, Varga), akik nem nyakig merülve az orbáni akadémiai mutyiban nevelkedtek. Pontosabban ott nevelkedtek, de aztán külföldi klubokban tanították meg őket a szakmára. Aki tehát el tudja érni, hogy része legyen a nagy nemzetközi piaci versenynek, eleve jobban jár, mint aki itthon tocsog a NER előidézte protekció világában. Ez azonban messzire vezet.

(hat) A szurkolóval is meg kellene értetni, hogy nem fütyülünk a német himnusz alatt. Lehet, hogy az ilyen gyökérségek miatt veszítünk különben a 84. percben. Nem lehet lenézni, kicsúfolni az ellenfelet (Orbán soha nem tisztelte az ellenfeleit, valahogy ez ragad át a társadalomra). Nem kell félni a nagyok ellen a kicsinek, de tisztában kell azzal lenni, hogy kicsik vagyunk, és ismerni kell azt a törvényszerűséget, hogy minden ötödik meccset meg tudja nyerni az esélytelen a futballban, ez adja a játék népszerűségét. Mindez nincs meg a kosárlabdában vagy az úszásban, ott mindig az nyer, aki jobban fölkészült, s jobbak az eredményei. A futballpályán történhetnek váratlanságok. Most Münchenben nem történt ilyen, csak majdnem. De a csodavárás, ami jellemzi az országot, nem fog soha eredményre vezetni. Csak a szívós munka, az ellenfél és a saját társaim iránti mély tisztelet az, ami hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy a 86. és a 88. percben is legyünk valakik. És féljenek tőlünk a 90. percben is. (PP, Rab László, 2021. június 24. – nyitókép: gól.com)