A 20-as év vibráló pillanatai

Alaposan fel kell kötnünk ahhoz a gatyát, ha meg szeretnénk találni a(z első) koronás év legjellemzőbb mozzanatait. Mit válasszunk? Az első félév meghökkentő képeit, amint ránk tört a karantén? Vagy a nyári fölszabadulást, a színesen tarka gyümölcsös fotókat az újpalotai piacról? Amikor azt hittük, csak rémálom volt a tavaszi maszkos kalamajka.

Ősszel kiderült, hogy a valóság másféle évet gondolt kiosztani nekünk. A járványnak már megvannak a kerületi áldozatai, szomorú szívvel gondolunk rájuk. Amíg valahonnan máshonnan érkeztek hozzánk a hírek, az valahogy könnyebb volt, mint azzal szembesülni, hogy egy-egy rokonunk, ismerősünk, barátunk is ott szerepel a statisztikai adatok sűrejében. És amikor mi magunk vagyunk valamiben érintettek, az egészen más, mint mikor kívülről bölcselkedünk és okoskodunk.

Itt azonban el is engedjük a covid19 különféle bonyodalmait, mindnyájan részesei voltunk a maszkmizériának és annak, hogy a kerület hogyan került a járvány és a brutális elvonósdira váltó kormány harapófogójába. Ennek természetesen meglesznek a következményei, minden kerületi lakost hátrányosan érint, és témája lesz a következő nagy politikai kampánynak 2022-ben. Az „Együtt sikerülni fog” hangzatos szlogenje hamisan csengett, mert a járvánnyal küzdő önkormányzat (mely egyenlő a minden polgár + a megválasztott képviselők matematikai együttesével) azt tapasztalta, hogy nem úgy működnek vele együtt, mint ahogyan a nehéz időszakban elvárható lett volna.

Copacabana

Nem volt célunk élezni a konfliktust és növelni a feszültséget, kerestük a pozitív pillanatokat, amelyek minden kerületi polgár épülését szolgálhatták. Fegyelmezetten beszámoltunk a CT átadásáról és az M3-as sztrádát övező (sokáig hiányzó) zajvédő fal megépüléséről, örültünk, amikor örülhettünk, és sírtunk, amikor sírni kellett. Fölöslegesen nem közöltünk heccelésre alkalmas fotókat ilyen-olyan helyeken található szemétkupacokról (ilyenek a világ bármely nagyvárosában találhatók), de örömmel mentünk a református templom kertjébe, hogy megnézzük népitáncosainkat és meghallgassuk a Hubay Ifjúsági Zenekar alkalmi hangversenyét.

Terveztük, hogy megírjuk a Copacabana című dal részletes történetét (ezt játszották a fiatalok), számos meglepetés lett volna az énekes dalszerző életútjában. Hogy végül letettünk róla, annak az volt az egyszerű oka, hogy elfújt bennünket a szél.

Valamit arról, hogy miért éreztük magunkat olyan jól a piacon. A szép színes gyümölcsök és áruk képei mellett azokban a találkozásokban gyönyörködhettünk, amelyek a város legfontosabb találkozóhelyéhez köthetők bárhol a világon. Ez pedig a piac. Az itt eltöltött idő nem csak azt szolgálja, hogy sonkát meg cseresznyét veszünk, hanem azt is, hogy bekapcsolódhassunk a helyi híráramba. Megtudjuk például azt, hogy mit kell tenni a lekvárba, ha befőzni szeretnénk. S kipróbáljunk olyan gyümölcsöket, növényeket, amelyeket esetleg nem ismerünk annyira. A piacon lenni (politikai beállítódástól függetlenül) jó.

Emlegettük a nyáron a Rotterdamból indult új csillagot, aki augusztusban Magyarországra készült. Bemutattuk a jegyárakat, s szóvátettük, hogy a koncertet szervező iroda jócskán elszállt, amikor Caro Emerald fellépését 40 (értsd negyven!) ezer forintos jegyárakkal tervezte. Ennyire azért nem állunk jól, gondoltuk a díva feltétlen híveként, és biztosak voltunk benne, hogy ebből a lehúzós buliból nem lesz semmi. Hát persze hogy elmaradt. Itt jegyezzük meg, a nyár elején, az Emerald-koncert tervezett időpontjában egy baráti társaság zártkörű születésnapi buliján láttunk, hallottunk egy legendás magyar blues-zenészt, aki azért vállalta az alkalmi fellépést, hogy ne haljon éhen. Igen sok színész, muzsikus és sok-sok alkotó megsínyli a járványt.

Online: nem az igazi

A helyi kultúra bonyolítói is bajban voltak. Eltettük emlékbe a hagyományos Anno Művészeti Hetek ízléses legyezőjét, a rendezvények a 20-as évben a Vuk és a Tüskevár pompás írójának életműve köré épültek, a Csokonai Művelődési Központban, de a Kozák téren, Pestújhelyen a közösségi házban, a Kikötőben és a Nyitott ajtók-ban is számos programot szerveztek — látogatók nélkül. S a szervezők ugyan mindent megtettek azért, hogy az eseményeket online lehessen követni, erről tudjuk, hogy azért nem az igazi.

Ugyanez volt a helyzet az Újpalotai Közösségi Ház szintén hagyományos mézeskalácsház-pályázatán is. A leleményes házépítők nem hagyták cserben a szervezőket, online mutatták be műveiket. Amivel ugyanaz a gond, mint az online bábjátékkal vagy az online színházi előadással. Szoknunk kell még, hogy esténként a monitor előtt kuksoljunk, ha valamely kulturális eseményen részt szeretnénk venni. És az is benne van, melyről már tavasszal is elmélkedtünk. Amikor az ember bajt érez maga körül, bizonytalanságot vagy leselkedő veszélyt, nem azon töri a fejét, hogy feltétlenül hozzájusson a kulturális információkhoz. Az köti le a figyelmét, hogy van-e otthon liszt és hogyan lehet elkerülni a megfertőződést. Amikor jövőre programokat szervezünk, ezt is figyelembe kell vennünk, mert már nem vagyunk nyeretlen kétévesek. Sok mindent megtanultunk közösen idén. Ugyanazokat a hibákat már nem fogjuk elkövetni – húsvét táján mi magunk is képeket közöltünk töküres áruházi polcokról, helytelenül tettük, pánikot keltettünk a puszta tények közlésével. Ilyenre többé nem vállalkozunk. Ha üres a polc, hát üres. Nem fogjuk mutogatni, mert attól másvalaki megijed. A 20-as év legnagyobb tanulsága, hogy ki a fenének van itt szüksége fölösleges riogatásra.

Ezzel búcsúzunk, és abban reménykedünk, hogy a zajos 20-as év búcsúztatásához nem lesz szükség a szokásos mennyiségű petárdára és más kutyaszomorító őrületekre. Már csak azért is, mert ha a kutya elmenekül éjfélkor otthonról, a kijárási tilalom miatt a gazda nem indulhat el, hogy megkeresse. Megoldhatatlan probléma, amelyen – elvileg – csak az önmérséklet tudna segíteni. Nincsenek illúziónk.

A Periszkóp valamennyi olvasójának, közreműködőjének, szimpatizánsának boldog új évet kívánunk. (PP, 2020. december 30. Biczó Henriett – Rab László – Címkép: Caro Emerald)