Kihozta belőlem a járvány az állatot. A medveállatot. Mintha téli álmot aludnék. Fekszem, alszom, törölgetem a Messenger-üzeneteket, csak néha viszem el ide-oda a gyerekeket. Ha tojásért vagy kenyérért ugrasztanak, már nem számít elmenetelnek. Este nyolc után nézem a kertből a csillagokat. Néma csönd van a városban. Csak a kutyák ugatnak. Nem értik, mi ez a nagy némaság.
Ha nem kell itthonról olyan gyakran elmenni, nem kell fölöltöznöm sem. Felrántom reggel a vastag pulóvert, s belébújok (ld. téli álom) a mackónadrágba. Ha állok, kibuggyan térdben, eléggé vicces (lenne, ha valakinek meg merném mutatni. De hát nem vagyok akkora marha!)
A macinaci a teljes leépüléshez vezető út első állomása. Ha ebben vagyunk, voltaképpen nem létezünk, csak és kizárólag azok számára (a családunkban), akik előtt nem gond, hogy így mutatkozunk. A politika világából csak néhány olyan történetet tudunk említeni, amelyben a főhős hivatalos helyen meg mert jelenni macinaciban (na jó, melegítőben). Egy kisgazda érzelmű konzul elment évekkel ezelőtt egy londoni fogadásra, nagy balhé lett belőle. Az újgazdag elit nem jár macinaciban. Vadászöltözetben puccol, máskor tengerésznek öltözik (Borkainak és Szájernek nem volt szüksége semmilyen ruhára).
Töredelmesen bevallom, hogy az apróbb bevásárlások alkalmával (például kutyatáp pánikszerű gyorsasággal történő beszerzése vasárnap délután kettőkor) már nem cserélem le a macit. Megyünk bele a járványba, egyre kevesebb dolog és ügy számít, az ember a túlélésre hajt. Elképzelem az első világháborús katonát a lövészárokban. Nem hiszem, hogy az volt a legnagyobb gondja, hogy rendesen begombolta-e a zubbonyát.
Macinaciban lenni annyit tesz, hogy elvagyunk otthon, mint a befőtt, nem tervezzük, hogy látótávolságon kívül kerülve esetleg flörtölni kezdenénk. Nem emlékszem olyanra fiatalabb éveimből, hogy valakinek mackóban csaptam volna a szelet. Járvány van, ne finomkodjunk: a kijárási tilalom nem kedvez a házasságtöréseknek sem. Pláne, ha mackóban nyomulna a modern emberfia. Látom magam rémálmomban, amint este tíz óra tájban óvatosan lopózom a kertek alatt. Simán felismernének a susogós mackónaci hallatán…
Mondjuk ami rajtam van, nem susogós. Nem akarnám, hogy összekeverjenek valami celebbel. Az egyszerű népnemzeti pamutverziót részesítem előnyben. Mikor katona voltam, kékszínű macija volt a határőrségnek. A mackófölsőbe bele volt varrva a cég neve: HŐR. Az ő-ről lekapartuk az ékezetet, az R száráról meg letéptük a lábat. Akkor már az volt a mellünkön, hogy HOP. Mehettünk is benne a tópartra lányok után kergetőzni. De akkor is csak a tópartra mentünk benne. Vásárolni nem.
Miért is jár az ember mackónadrágban? Nos, ez például a reggeli órákban egészen kézenfekvő. Elvisszük a gyereket iskolába, és arra számítunk, úgy térünk majd haza, hogy közben nem kell kiszállnunk. Nem ér tehát bennünket semmilyen meglepetés, hazatérve a barlangba tovább folytatjuk a semmittevést, ami a mackós létnek nagyon fontos velejárója. Nem szoktunk ugyanis mackóban festeni/betonozni/falat bontani/duguláselhárítani stb. A mackóban többnyire heverni szoktunk a tévé előtt kupaszerdán, újabban persze kedden és a hétvégi bajnoki meccsek idején is. Vagy megnézzük egy-egy sorozatocska újabb epizódját a Netflixen. Én szigorúan a hasonfekvős verziót támogatom, mert az infektológusok azt mondták, hogy a covid ellen a legjobb a hasonfekvés. A mackóban hason feküdni kifejezetten előnyös, mert nem kell attól tartani, hogy a naci térde tovább buggyosodik.
Próbáltam utánanézni a mackónadrág eredetének, s eljutottam ugyan az ötvenes-hatvanas évek fordulójáig, amikor a televízió terjedésének jóvoltából egyre többen láthatták, milyen ruhában sportolnak az atléták. Azt is tudom, hogy Fidel Castro öregkorára letette katonai egyenruháját, s olyan macira váltott, hogy nyugodtan össze lehetett volna téveszteni egy koros MTK- vagy Vasas-edzővel. Tudok Király Gábor szentté avatott szürke mackójáról is, mely a kapusok körében tette (nem csak német nyelvterületen) vonzóvá a ruhapótlékot. Láttam a celebek rózsaszín melegítőjét meg a brooklyni rap-bandák mackós képeit, s belelapoztam Dezső András Maffiózók mackónadrágban című könyvébe is, melyben hiteles jelenetek vannak arról, hogy a véres kezű alvilági figurák is előnyben részesítették ezt a ruhadarabot.
Engem főleg az izgat, hogy miért lett mackó a mackónadrág és a mackófölső. Utóbbinál fölhívnám a figyelmet arra, hogy még véletlenül se mondunk mackófelsőt, ez még a legmegátalkodottabb belvárosi jogginglelőhelyeken is így hangzik: fölső. Miért mackó; s teszem azt miért nem mormota- vagy hódnadrág? – ez itt a kérdés.
Nincs rá magyarázat. A mackósajt esetében világos és tiszta a képlet, az egykori répcelaki gyártó a Medve-sajtot keresztelte át a felszabadulás után mackóvá, hogy ne kelljen a névhasználatért fizetnie. (A vele kapcsolatos szólás örökérvényű: Kevés vagy, mint Mackó sajtban a brummogás). A mackó(ruhá)nál bonyolultabb a helyzet, mert nincs mackóegyüttes, csak a nadrág és a fölső külön-külön. Kell lennie valamilyen magyarázatnak. Ami nem lehet más, csak az, hogy a mackóöltöny darabjai különváltan indítottak harcot a farmer ellen, s ott elsősorban a nadrág kiszorítása volt a cél. Nem mellékelek képet, de az egykor „herevasalása” miatt ismertté vált Berki Krisztián mackónadrágos képein tendenciózusan farmerfölsőt visel! Ez lett volna az a kombó, amelyet a divattervezők megcéloztak, de valahogy eddig nem jött össze. A mackó nem tudta legyőzni a farmert.
Mackót viselni egyenlő a vereséggel, vallotta viszont Karl Lagerfeld, a divattervező-fotográfus, aki szerint ilyet hordani egyet jelent az életünk fölötti irányítás elvesztésével.
Eszerint mackót hordani (viselni?) a sodródás tipikus jeleként érzékelhető. S itt már nem számít, hogy csíkos-e vagy márkás, kocogásra készült-e vagy kórházba, gyerek veszi-e föl vagy felnőtt. Csak az számít, hogy ha ilyen van rajtunk, az hasonló ahhoz, mintha lágyan ringanánk otthon a lét céltalan időtlenségében. (PP, Periszkóp Palotán, Rab László, 2020. december 12.)
Leave A Comment
You must be logged in to post a comment.