Támad a kajszi

Kevés dolog van az életben, amelynek értelmében, lélekgyógyító erejében soha nem inogtam meg, mindkettő ehető, az egyik a vargányagomba, a másik a kajszibarack. Bizonyára véletlen, hogy ezek ketten így július táján általában párban járnak, de ehhez az is kell, hogy az ember erdőjáró legyen (és betartsa a másik gombásztól való négyméteres távolságot) vagy jó esetben kertbe térhessen haza, ahol esetleg barackfák is vannak. Na jó, mindkettőt meg lehet venni is, egy cseppet sem csökken ezáltal az értékük. Az újpalotai piacon jó két hete már láttam sárgabarackot, kilónként 1280 forintért kínálták. Aprócska szemek zsúfolódtak a ládákban, Bergeron-fajta, nagyon finom és szapora, de hát a kajszi királya mégiscsak a Ceglédi óriás (esetenként a Szegedi mamut), már ha otthon nem fagyott le virágzás idején, mint ahogy 2020-ban az ország nagy részén megesett.

Az első szemeket külön meg szoktam csodálni. Az idén a kertünk valahogy megúszta a hideg tavaszt, öklömnyi gyümölcsökkel köszönt be július elején az „óriásfa”. Van előtte lenn a pince előtt egy őszibarackfa (perzsa alma a népnyelv szerint), általában pár nappal meg szokta előzi a kajszit. Most éppen két (azaz 2) szemet termett, nem lesz nehéz elosztani, a párom és a két gyerek is kap belőle felet-felet. A boltban vásárolt gyümölcsöt lehet számolatlanul enni (most ugyan aranyárban mérik), de az otthoni zsákmány elpusztításának külön szertartása van. Mindenkinek részesednie kell belőle. Nem csak azért, mert a mi fáink soha nem láttak permetet (szegény nemrég elhunyt Bálint gazda vajon mit szólna ehhez?), hanem mert a saját magunk élelmiszere becsesebb, mint a pénzért szerzett tápanyag. A gyűjtögető életmód aktusának felelevenítésére nem nehéz ráismerni a gyümölcs (vagy mondjuk a vargánya) megszerzésében.

A tücsök és a hangya

De ne szaladjunk ennyire előre, inkább cövekeljünk le a barack lekvárrá történő átváltoztatásánál. Két kis oldalvágással, ha kérhetem. A karantén idején minden bezárt „ősember” (hozzám hasonlóan) kenyeret kezdett sütni, most pedig, amikor talán még mindig frissen él bennünk a veszélyhelyzetben való felhalmozás kényszere, ugyanez megtörténhet a lekvárfőzéssel is. Kár volna tagadni, hogy az ilyen baljós időszakokban, mint a járvány, a helyzet inkább kedvez a hangyának, semmint az örökké muzsikáló, önfeledt (és maszk nélkül mászkáló) tücsöknek. Amiről csak azt tudom elmondani, hogy mindnyájunkban van egy kis hangya, de bennünk lakozik a zabolátlan, örömökre vágyó, improvizáló hajlamú tücsök is (aki utálja a maszkot). Hogy kedvenc kékvérű rokonom szavajárásával éljek, a legjobb házból származó úriasszonynak is össze van készítve egy szettje váratlan leányszöktetés idejére.

A tárgyra térek: hogy főzöm én a lekvárt? A válaszom nem túl érdekes: nagyjából úgy, mint ahogy a kenyeret sütöm. Saccométerrel. Bizonyos életkor fölött már nem számítanak annyira a grammok. Csak arra kell ügyelni, hogy ne legyen beláthatatlanul nagy mennyiség az, amelyet fel szeretnénk dolgozni. Nagyanyám ipari méretű lekvárfőzésre, befőtteltevésre és savanyításra rendezkedett be, ezt az anyám generációja is vitte tovább, a háborús élmények dominálhattak benne, megtapasztalták, hogy a „karantén” nem két hétig tart, hanem rosszabb esetben évekig; a lehullott gyümölcs tele van vitaminnal, kell a süteményekbe meg tészta mellé, nem lehetett elaprózni a dolgot. Nekem muszáj, mert sok minden mást is el kell végeznem mellette (cikkírás, kutyasétáltatás, bevásárlás, gyerek edzésre szállítása stb.)

Úgyis jön a siserehad

A lekvárszezon az eperrel rajtolt el, de abban nem vagyok jó, folyik ugyanis a szamócám, mint a rosseb, képtelen vagyok rendes eperdzsemet magamból kiizzadni, ezért inkább tartalékolok a ribizli, a josta, a piszke és a málna érésére, általában ezek keverékéből főnek az első adagok, amelyek illatát fel lehet dobni néhány korai kajsziszem hozzáadagolásával. A ribizli eléggé hálátlan zsákmányfajta, mert még főzés közben is vadászni kell az illegális szárakra, de aztán megéri, mert pompás nyári lekvár készül belőle tartósító nélkül. Be az egész egy-két tálba és mehet a hűtőbe, hadd jöjjön a siserehad, hamar elpusztítja.

Az igazi lekvárfőzés akkor jön el, amikor kezd egy kicsit túlérni a kajszi. Ez már a téli hangyaváltozat. A nagyobb mennyiséget én is veszem, most például 800 forintért sikerült beszerezni kilóját a gyümölcsdílerünktől, vérprofi vállalkozás, interneten utalunk, és kapunk egy jelzést arról, hogy mikor érkezik az „anyag” a postaparkolóba vagy a patika elé a furgonnal. A rekeszért 300 forintot kell fizetni, és előnye a karantén alatt kialakult új üzletágnak, hogy garantáltan hazai (és jó!) minőségű árut kap az ember.

A kajszilekvár készítése sokkal egyszerűbb, mint a ribizli és csatolt bogyósai ellen folytatott dzsem-villámháború. Mosás és magozás után nyomesz bele a bödönbe (a héj nálam rajtamarad!), kilónként elvileg 30 deka cukrot (vagy újabban sztíviát) pattintunk hozzá. Szentségtörő módon citromkarikákat is teszek rá, amelyek belefőnek a masszába. Belefőnek? Benne is maradnak! Amire lekvarista barátaim azt mondják, ekkora baklövést nem lehet elkövetni, mert keserű lesz tőle a barack. Azt szoktam mondani, hogy én kedvelem ezt a tonikos alapízt. Ami azt is jelenti, hogy mehetnek bele grapefruit-karikák is nyugodtan. Ma már az édes íz egyáltalán nem olyan evidens, mint nagyanyáink idejében.

Kevéske nátrium-benzoát kerül még bele, amikor az egész összerottyan és a héj is szépen elfő. Kicsi üvegekbe tesszük (hogy amikor a kölykök ujjal belenyúlnak, ne legyen ideje megpenészedni), a kupak alá celofánt nyomunk, fejjel lefelé dunsztoljuk és úgy is tároljuk a kamrában vagy a pincében, kinek mije van. Amikor vendégünk jön, sírunk-jajgatunk, hogy már megint elfagyott a barack, meg sok volt az eső, mind megrohadt a fán, megették a kukacok, elvitte a gomba stb. Ezzel azt érjük el, hogy ne kelljen belőle ajándékozni (vö. ha nem muszáj, nem osztozunk a zsákmányon).

Szupertitkos megoldások

Van aztán még az aszalós változat, ha akad otthon egy olyan sűrű szövésű rácsunk, amellyel máskor kavicsot, cementet vagy meszet szoktunk rostálni. Kiválóan megtöpped rajta a nyári napon a barack (és a vargánya). A legtutibb azonban mégis az a verzió, hogy a nem túl érett barackocskákat kockára vágjuk, és betesszük a mélyhűtőbe a szintén lefagyasztott feketeribizli és szőlőszemek mellé. Fagyos téli estén vesszük elő, a jeges gyümölcsdarabok mellé beveszünk a szánkba egy darabka csokoládét, s hozzá megiszunk egy pohár pálinkát. Nem ösztönöznék senkit alkoholfogyasztásra, de ez a három alapanyag így együtt egészen biztos, hogy elvezet bennünket a Mennyországba.

És akkor jöhetnek a pálinkafőzők tanácsai, mert belőlük sokkal több van a környezetemben, mint lekvarista. Nálam ez a nagy vörös vonal, tökhülye vagyok hozzá, egyszer próbáltam, és kifogástalan, első osztályú ecetet sikerült a cefréből előállítanom. Azóta a feldolgozásnak ezt a módját valahogy kerülöm.

Miért írtam le mindezt? Hát azért, mert gyümölcsöt szedni, enni, főzni, elrakni azért is jó, mert egyrészt az az érzetünk támad, hogy van még valami közünk a természethez. Másrészt addig se kell foglalkozni az olyan ormótlan sületlenségekkel, mint a nemzeti konzultáció vagy Kaleta Gábor pedofilfotó-ügye – noha ennek megvan az az előnye, hogy a következő talán jobban tart majd a közvélemény haragjától. A fa alatt állva nem érezzük a járványkommunikáció elhallgatásokkal dunsztolt idióta ízét sem, menekülés ez is, persze hogy az. De édes ízekkel és mosolygós barackokkal menekülni nem a legrosszabb választás. Tessék kipróbálni! (Rab László, 2020. július 9.)