Gerda útja

Marosy Gerda Veszprémben született 1990-ben, a kertvárosban nevelkedett, közel a városi uszodához. Hogy telt a gyerekkora, ez volt az első kérdésünk. Meg hogy jó gyerek volt-e. – Nagyon jó gyerek voltam – kaptuk a választ –, jól is tanultam. Amúgy pedig a családban régi hagyománya van annak, hogy mindenki sportol és valamilyen művészeti ágban jeleskedik.

Interjú A Népművészet Ifjú Mestere-díjjal augusztus 20-án kitüntetett táncossal

Mekkora a család?
Öten vagyunk testvérek, két bátyám, egy nővérem és egy hugom van, én vagyok tehát a negyedik a sorban. Édesapámék hatan voltak, máshol is van öt gyerek, úgyhogy a nagy család mindig is fontos volt számomra.

Jól tanult, sportolt, teli volt gyerekzajongással a környezete. A kilencvenes évek szabadságmámoros igézetében nődögélt.
Sok-sok mozgás volt az életemben. Kétéves koromtól úsztam, az általános iskolában elkezdtem zongorázni, díjlovagoltam is, mert édesapám sokáig díjugrató volt, édesanyám pedig atléta. A bátyáim és a nővérem is jártak táncolni az alsó tagozatban, láttam őket, úgyhogy ez is adott egy lökést arra, hogy magam is kipróbáljam.

A tánchoz, miként a sportokhoz is kell egy-egy tanár, akinek gyerekként hinni tud az ember.
Szerencsém volt. Nekem Nagy Marianna volt az első tánctanárom, meg aztán Hajdú Péter, becenevén Sáti. Később igen sokat tanultam Kovács Norbert Cimbitől, akihez sok-sok tábori élmény fűz. Volt egyébként egy olyan időszakom, amikor abba szerettem volna hagyni a táncot, éspedig azért, mert féltem az akkori tánctanáraimtól. De sose mertem nekik erről beszélni. A gimiben volt egy végső elbizonytalanodásom, mert jött az, hogy inkább orvos szeretnék lenni, és a tanulást gondoltam erősíteni. De aztán szerencsére nem hagytam abba. Megmaradt a tánc. Egy életre.

Emlékszik-e az első komolyabb fellépésére?
Arra nem, de az első fellépésemre igen. Ott volt édesanyám, fogta a fejét, és azt kérdezte, mit keres ez a gyerek itt a hátsó sorban. Ott bicegtem, de egy évre rá elküldtek szólótáncversenyre, ahol az egész iskolából csak én kaptam díjat.

Hát akkor elég hamar elindult a karrierje fölfelé.
Szerettem mindenhez úgy odaállni, hogy száz százalékot beleadjak. Komolyan vettem a feladataimat.

A tánc hasonlít a zenekarhoz vagy a sportcsapathoz, ha valaki bekerül egy belső buborékba, ami bizonyos vonatkozásokban meg is védi a külső ingerekkel szemben, alkalmazkodnia kell hozzá. Az viszont jó, hogy az embernek közösségben kell működnie, nem nyomja agyon az egyéni felelősség. Noha szólótáncot is jár, de aztán visszaáll a többiek közé a karba.
Szerencsére ez nekem nem volt nehéz, mert a nagy család miatt sokat és sokszor voltam közösségben. A mai napig úgy vagyunk a gyerekkori táncos barátaimmal, hogy összejárunk és tartjuk a kapcsolatot. Végül is együtt nőttünk fel, mindenki tudott a másik nyavalyáiról és bajáról, jóban-rosszban együtt voltunk. A hagyományápolás és a táncház benne volt a szüleim generációjának gondolkodásában is, igaz, hogy vidéken nem volt ennek olyan nagy divatja, mint a nagyvárosokban. Amikor Pestre kerültem, rengeteget jártunk, már nem is táncházba, hanem inkább afféle folk-kocsmákba. Jó volt a muzsika, ha volt kedvünk, táncoltunk…

…és azért nem volt idegen a tánc a közös mulatozástól, kortyolgatásoktól sem. Még az is előfordulhatott, hogy a legények a kelleténél talán többet ittak…
…nem csak a legények. A leányok is kitettek magukért.

Amikor megtörtént a váltás, és amatőr táncosból profi lett, az bizonyára fontos döntés volt az életében.
Ez egyben életmódváltásnak is bizonyult. A gimnázium utolsó évében történt, amikor rájöttem, hogy mégse orvos leszek. Leadtam a biológia, a kémia és az angol-fakultációt, mert érdekeltek ugyan ezek a tudományok, de rájöttem, hogy nem bírok egy helyben annyit ülni és tanulni. Döntöttem, hogy akkor jöjjön a tánc!

A Szilas Néptáncegyüttesben a fellépések mellett a művészeti vezetői teendőket is ellátja, tanítja a gyerekeket is. Ez újabb felelősség, mert már egy egész generáció felnéz magára. És a gyerekek olyanok akarnak lenni, „mint a Gerda”. Tehát az, hogy elmegyünk fellépni, megnyerjük a díjakat, egy dolog. Itt már a gyerekeket kell bevezetni a tánc varázslatos világába.
Plusz még az, hogy túl kell velük élni közösen a gyerekkort, a kamaszkort is. Azt szoktam nekik mondani, hogy őrizzék meg a helyes egyensúlyt, tanuljanak is, de szeressék és élvezzék a táncot. Szokták kérdezni, hogy meddig lehet táncolni. Azt tudom erre mondani, hogy ameddig bírja az ember. Ismerek nyolcvanéves táncost is, úgyhogy nincs ok az elkeseredésre. Sokat jártunk Erdélybe gyűjtőúton, a legnagyobb élményem egy észak-mezőségi faluból, Bálványoscsabáról való, itt a kilencvenes évek elején is videóra vettek táncokat, nekem pedig lehetőségem volt az akkoriakkal együtt táncolni. Öt éve jártam ott, azokkal táncoltam, akiket ezeken a régi filmeken láttam. Hetven-nyolcvan közöttiek voltak. Mindent tudnak.

Marosy Gerda tanítványai a Szilasban

Mi a folytatás? Milyen tervei vannak? Most megkapta A Népművészet Ifjú Mestere kitüntetést, ez újabb lépcsőfok a csúcsra vezető úton.
Az a tervem, hogy művészetivezető-társammal, Józsa Tomival feljebb vigyük az együttest, országos minősítőre készülünk, szeretnénk újból kiválóan minősített együttest létrehozni. Szerencsére jó a csapat, a felnőtt és az ifi generáció is kezd nagyon szépen összecsiszolódni. Velük készítjük az új műsorunkat 2021-re…

Végre valaki, aki ki meri ezeket a távoli évszámokat mondani.
Előre tervezünk. Szólistaként is vannak terveim, szeretném az Örökös Aranygyöngyös táncos címet begyűjteni, egy már van, még kettőt kell hozzá megszerezni, kétévente rendezik a táncosok legnívósabb hazai versenyét, ott lehet rá szert tenni. Szerepeltünk Tamással a Fölszállott a pávában 2017-ben, a középdöntőig jutottunk el a legjobb táncospárok versenyében. Kaptam már korábban egy fődíjat 2009-ben a keszthelyi Helikoni Ünnepségeken az akkori táncospárommal, úgyhogy van azért előéletem, számos gyerekszóló versenyen indultam. Rengeteget köszönhetek Sikentáncz Szilveszternek, akivel akkor találkoztam, amikor még a Vadrózsában táncoltam. Eljött egyszer egy próbára – Józsa Tomi már itt dolgozott nála a Szilasban –, és megkérdezte, mi lenne, ha én is tanítanék. Ilyen véletlen folytán kerültem a Szilasba. Neki köszönhetem, hogy így alakult.

Tiszteletre méltó a szakmai közönség előtti verseny, de én mégis azt szeretem leginkább, amikor végtelenül egyszerű környezetben tűnik föl az együttes Újpalotán vagy helyi közösségi rendezvényeken. Irgalmatlan szeretet övezi a ténykedésüket, én is csodálattal csüngök a színpad szélén, amikor a félamatőr videóimat csinálom. Ez az igazi a néptáncban: a néppel való találkozás. Azt se felejtsük el, hogy a kerület jól csengő márkavédjegye a Szilas.
A jelenlegi táncmozgalomban talán mi vagyunk az egyetlenek, akik a környékbeli táncokkal ilyen mélyreható módon foglalkozunk. Budapest és környéke, Rákospalota, Maglód, Veresegyház, Isaszeg táncai elevenednek meg általunk, készítettünk ebből egy antológiát, amit szeretnénk továbbvinni. Vannak ruhák, amelyeket kifejezetten a rákosmenti összeállításhoz kaptunk Veresegyházról, de Rákospalotáról is előkerültek nagyon régi viselt darabok. Maglód táncaiból és táncéletéből írtam az ifjúmesteri dolgozatomat, onnan is tudtam eredeti ruhákat hozni. A legújabbakat pedig varrattuk. De jobban szeretjük a régi hiteles darabokat, azokat kell összegyűjteni.

Azért az érdekes, hogy változnak az idők, letarol mindent a számítástechnika, a gyerekek nyomkodják a kütyüket, a néptánc szeretete mégsem lanyhul.
Ezt veszem észre én is. Tavaly egy új csoportot is tudtunk indítani. A táncot érintő érdeklődés mögött ott van az is, hogy az emberek vágynak vissza a természetbe, keresik önmagukat, és van rá remény, hogy ez sikerülhet nekik. Ehhez próbálunk mi a magunk egyszerű eszközeivel segítséget nyújtani.

(PP, Rab László, 2019. augusztus 26.)

Marosy Gerda és Józsa Tamás az Országos Szólótáncfesztiválon Békéscsabán