Gugyelláék háza

Ötven éve kezdték építeni az újpalotai lakótelepet. Nem könnyű megadni pontosan a kezdő kapavágás pillanatát, mert olyan forrás is fellelhető, hogy már 68′ novemberében letették az alapkövet, egy hetvenes évek végi híradóriportban pedig – tévesen – két napot tévedtek. Most minden múltban kavarodó időzűrzavar eloszlatására újraközöljük a korabeli tudósítást, mely arról szól, hogy március 17-én „a Tanácsköztársaság jubileumának ünnepségsorozatához méltó esemény színhelye volt hétfőn (!!!) Pestújhely: lerakták az alapkövét Újpalotának, fővárosunk most születő városrészének.”

A születés időpontja tehát 1969. március 17. Ez a hétfői nap az, amióta Újpalotáról beszélhetünk.

A lakótelep létrejöttének története viszonylag jól dokumentált, Tenke Tibor terveiben a középkori városszerkezet modelljét vette alapul, a telep megépítését az irgalmatlan méretek és a közösségi terek kialakításának elspórolása jellemzi, számos tanulmány született e tárgyban. A nagyvárosi közlekedési hálózatba se sikerült Újpalotát beszervezni, sokféle baj forrása lett ez a későbbiekben. De ezt majd a tavasz folyamán alaposan körbejárjuk. (A legfőbb probléma, hogy közösség és közösségi alatt mást értettek a hetvenes, nyolcvanas években, és egészen mást jelent ez ma, a hálózatosodás korában. A legfrissebb elemzések a nyolcvanas évek szociológiai karakterkészletével operálnak, amelyek mára kissé berozsdásodtak R.L.) Most a születés pillanatait tanácsos felidézni.

Az első tízemeletes házat a Nyírpalota út legelején (akkor Hevesi Gyula út 1. szám) két év alatt felrántották. A házgyár naponta 12 lakást volt képes előállítani, a falak felhúzása viszonylag jól haladt, a gépészeti munkálatokkal akadtak gondok (ezért adták át a fűtési szezon március 15-i lejárta után). Újdonság volt a beépített konyha, és az, hogy a fürdőszobákat készen emelték be.

Sokan emlékeznek az újszerű linóleumpadlóra is, amelyről az 1971 februárjában a helyszínre látogató Kádár János azt jegyezte meg: „A változások egyik fontos jele, hogy nőnek a minőségi igények.”

Lepakolás a ZIL-ről

A 352 lakásos első épület átadása körül nagy volt a felhajtás, jelképes kulcsátadó ünnepséget szerveztek, melynek során Valachi Gyula, a kerületi tanács végrehajtó bizottságának titkára köszöntötte az első újpalotai honfoglalót, Gugyella János hajógyári munkást, aki népes családjával érkezett.

– A Tompa utcában laktunk egy üzlethelyiségben, igen rossz körülmények között – idézte fel a 48 évvel ezelőtti pillanatot Gugyella János, aki feleségével ma is a 69 négyzetméteres, igen jó elrendezésű panelben él. – A ház már készen volt ’70 novemberében, ez akkoriban, amikor egy ötéves tervben százezer lakás épült, nem számított különösen érdekesnek. A fűtési szezon végeztével (nem volt meleg víz) március 16-ától lehetett a tizenegy lépcsőházba beköltözni, nem volt szabad a súlyos holmival az új liftet terhelni, 2-3 család jöhetett egy napon, de mindenki egyszerre akart jönni. Irgalmatlanul jó időszak volt az életünkben, ment az ismerkedés, te honnan jöttél, mivel foglalkozol, kártyáztunk, mulatoztunk, gyönyörködtünk a fürdőszobánkban. Ma már a szomszédok meg se ismerik egymást, ez akkoriban másként volt.

Gugyella úr a lakásszövetkezetben kezdett tüsténkedni, ma is ő viszi a pénzügyeket igazgatósági tagként. – A lakás ára 280 ezer forint volt – taglalja a 48 évvel ezelőtti anyagi viszonyokat -, tíz százalékot kellett befizetni, a fennmaradó összeget 30 év alatt kamatmentes hitelre lehetett megfizetni. ’71-től aztán két százalékos kamatot vezettek be, ami nem vonatkozott az első lakókra, ment is a szöveg, hogy milyen szerencsések voltunk. A rendszerváltás környékén megvettük a lakást, akkor került a nevünkre, mint mindenki másnak.

1971-ben öten jöttek, velük volt az após és az anyós. Ha valaki ’70-ben le tudott adni egy lakást, könnyebben kapott itt 2+2, azaz 2 szobás, 2 félszobás lakást. Gugyelláéknak egy fiuk van, itt nőtt föl, itt kezdett járni a ‘lila’ iskolába, ’94-ben nősült meg, vettek a párjával egy másfélszobás lakást, aztán továbbmentek a Molnár Viktor utcába (Pestújhelyen, a közelben van – R.L.). A lányunokájuk, aki jelenleg Oslóban tanul Erasmus-programban, és vegyészmérnök lesz, gyakran ellátogat hozzájuk, miként a 12 éves fiúunoka is, aki a Testvériségben focizik.

Ha valaki nem fizet, korlátozzák az áramot

– Dunavecsén születtem – mondta Gugyella János -, a nagyszüleim az alföldi cselédvilágban éltek, apámék négyen voltak testvérek, nagy a család, gyakran megyek „haza”. Ahogy öregszem, egyre fontosabbnak tartom a családi kapcsolatokat, Szadán van egy kis kertünk, ott szoktunk találkozgatni, fő a bográcsban a finom étel, mi pedig mindent meg tudunk beszélni. A ház ügyei összebonyolódtak, régebben sokkal könnyebb volt a lakásszövetkezetet vezetni, mint mostanában, mert ha valaki nem fizetett, küldtünk egy értesítést a munkahelyére, és már el is volt rendezve a dolog. A devizahiteles problémák miatt egyre több lett az adósság, ezért ki kellett valamit találnunk, átalakítottuk a szabályokat. Aki nem fizet rendesen, annak nem adjuk ingyen az áramot. Megnöveltük a vezetékek kapacitását, ha valaki ma nem fizet, már online módon tudjuk korlátozni a lakás ellátását. Sokáig kínlódtunk, de aztán megoldódott.

Ma

Megnézték magukat a tévében

1971. április 16-án, a beköltözés napján – írja N. Kósa Judit a Népszabadság 1996. április 19-i számában – a kis Gugyella Zoli kapott egy nagy pöttyös gumilabdát, a vébétitkár pedig egy csokor virágot szorongatott a kezében. „A dolog szépséghibája, hogy Gugyelláné és édesanyja egyszerre nyúltak utána.” Hogy még szebb legyen a régi píártörténet, az első beköltözők a lakásukba nem mehettek be, mert tele volt sittel, festékmaradékkal és porral. (Kádár János az alattuk lévő lakásban járt az első emeleten, ott bezzeg rendben volt a linóleum!). A mókás jelenetek sorához tartozik, hogy este az új lakók leültek a tévé elé, és „megnézték magukat a Híradóban”.

Hogy mijük volt Gugyelláéknak, amikor beköltöztek? Három szekrényük, két heverőjük, két foteljük és egy dohányzóasztaluk, ebédlőasztaluk négy székkel, hűtőszekrényük és porszívójuk. Meg tévéjük. A Skoda, a váci telek, amiből később a szadai porta lett, jóval később jött. A hajógyárban lakatosként dolgozó Gugyella Jánosnak igen sokat kellett dolgoznia mindezért.(PP, Rab László, 2019. március 7.)