Diós Gabi: Lélek nélkül nem érdemes

Keramikus iparművészként végzett a Magyar Iparművészeti Egyetemen, de nem hagyta abba a tanulást, rajz és vizuális kultúra szakon tanári képesítést szerzett, azután pedig úgy fejezte be a diplomahalmozást, hogy a pécsi egyetemről művészetterapeutaként távozott. Diós Gabi keramikus művésszel a Pestújhelyi Közösségi Ház Organikus design kiállításán találkoztunk, aki kecses és finom porcelán műveit állította ki.

– Hatéves koromban kezdtem – idézte fel gyermekkorát Diós Gabi. – Édesapám nyomdász volt, a műszaki rajzoló édesanyám áruforgalmi előadó. Érzékeny lélek volt, szerette az irodalmat. Gyerekkoromban a porcelánról nem sokat tudtam, a népművészeten volt a hangsúly, én is egy ilyen szakembertől tanultam. Gyerekként annyit tudtam, hogy porcelán edények vannak a nagyanyámnál a vitrinben.

Amikor Diós Gabi végzett (1997-ben), tombolt a vadkapitalizmus az országban, mégis úgy érezte, hogy légüres térbe került, Hollóházát eladták, Herend és a Zsolnay vergődött, már a tervezőkre se volt szükség. – Saját műtermem lett – hangzott a keserű vallomás -, és mára nem sokan maradtunk, akik nem adták fel a hobbijukat. Egy időben még takarítani is eljártam, hogy megélhessek, amit aztán nem bántam meg, mert mindig a magam főnöke maradtam, ami megfizethetetlen. Pécsett művészetterapeutaként végeztem, teljesült a vágyam, művész és pszichológus lehettem. Megélni nagyon nehéz volt belőle, de hálás vagyok érte a sorsnak.

A Kaesz Gyula-díjas iparművész munkáival a világ olyan nagyvárosaiba is eljutott csoportos kiállításokra, mint Milánó, Kairó és Berlin. Egyénileg is rendszeresen kiállít, akik ismerik, örömmel várták a pestújhelyi tárlatot. Ehhez persze az is kellett, hogy felnőttek a gyerekei, és úgy gondolta, akkor most megint ő következik. És tavaly számos nemzetközi versenyen pályázott, méghozzá úgy, hogy elhatározta, nem a megszokott nonfiguratív műveket nyújtja be. „Egy tálat kaptok!” – mondta magában határozottan, és Rigában a White Nice-versenyen valóban porcelántállal jelentkezett.

Zsengélés, festés, égetés

Na most annyit azért tudni kell, hogy a kaolin kényesebb az agyagnál, a fő kockázat abban van, hogy az edények fala vékonyabb, mint egy cserépedényé, óvatosabban, lassabban kell szárítani, hogy meg ne repedjenek. A zsengéléssel kezdődik a munkafolyamat, ami azt jelenti, hogy 960 fokon ki kell égetni az anyagot – ami igen nagy úr, mondta Diós Gabi a videóban, a tűz mellett ő szabja meg leginkább a természet üzenetét. Bemázazás után még egyszer égetni kell, 1200 fokon születik a sárgásfehér lágy, 1350 fokon pedig a hidegfehér kemény porcelán. Megfestés után a változatosság kedvéért újra égetni kell, az aranyszegélyek miatt megint. Az egyszer már kiégett szín nem változik az újabb égetésnél, így maradnak meg a szép kárminpirosak és a lágyabb, elmosódottabb és tompább kínai vörös színek, aminek persze az a trükkje, hogy a tárgyat fatüzelésű kemencében égetik ki 1300 fokon, és utána lezárják a kemencenyílásokat.

– Régebben nagy becsületük volt a porcelán edényeknek, kancsók és tányérok nélkül nem lehetett elképzelni a háztartást, a minimáldivatok miatt ez mára leáldozott – mondta Diós Gabi. – Klasszikus étkészleteket nem könnyű gyári háttér nélkül csinálni, ezért törekszem olyan munkákra, amelyek a minimálban is elférnek. Fiatalon megtanultam megfesteni a porcelánt, figyelem az egyedi darabok útját, 2-3 állandó vevőm is van, szoktam tőlük kérdezni, hová teszik ezt a sok Dióst? A műveimet viszik mindenhová ajándékba, mondják, amitől megnyugszom.

És akkor ott a tanítás! Diós Gabi szobrászatot és kerámiát oktat az ifjú művészpalántáknak a Hubayban, ami tömény örömforrás. – Sokat beszélgetünk a gyerekekkel a modern világról, engem a számítógép majdhogynem hidegen hagy. Azt szoktam mondani, hogy az emberiség addig létezik, amíg az érzelmekre, az intimitásra és a lélekre alapozott kultúrát ápolni, művelni tudja. Érzelmek és lelkiség nélkül nem tudom a tárgyakat elképzelni, erről is szól most ez a kiállítás. És az emlékkönyvbe ugyan egy tanítványom, aki a kelleténél többet fotózott, beírta, hogy „elfogyott a tárhelyem”, de azért ezt még viszonylag könnyen pótolni lehet. Ha viszont valaki lélektelenül éli az életét, az sokkal inkább pótolhatatlan veszteség.  (PP. Rab László, 2018. január 29.)