Capoierásokkal találkoztunk. Nincs benne semmi rendkívüli. Ott, ahol elefánt sétálgat a városban fényes nappal, nemigen kell csodálkoznunk semmin.
Oláh Krisztiánnal és lelkes csapatával az Újpalotai Napokon futottunk össze, a fiatalok az ősi brazil harci tánc, a capoiera mozdulataival ismertették meg az érdeklődőket. Mutatjuk.
Szívesen írnánk egyszerűen kapuérát, de még nem merjük. A capoiera gyökerei a 16. századi rabszolga-kereskedelem világába vezetnek bennünket. Ekkor vitték először a meghódított Brazíliába a portugálok az első nyugat-afrikai rabszolgaszállítmányokat. A capoierával, ezzel a jellegzetes harcművészeti tánccal kezdetben az elnyomás elleni küzdelmet imitálták a behurcoltak.
A rabszolgaság eltörlése után a 19. század végén a jól verekedő kapuérások közül sokan a bűnözést választották Rio de Janeiro környékén, innen az Európában sportnak és játéknak tekintett harci tánc nem túl kedvező imázsa. A múlt század harmincas-negyvenes éveiben aztán tapasztalt mesterek kezdték tanítani a fiatalokkal a tradicionális táncot, így lett a capoiera a század végére felkapott nemzeti sport Brazíliában.
Oláh Krisztiánék példája azt mutatja, hogy nem csak ott.
A kapuérában központi szerepet kap a zene, ez adja az energiát (axe), a muzsika határozza meg a játék tempóját. A harci tánc fő hangszere a berimbau, amelyet az atabaque és a pandeiro kísér, szólhat még az agogo és a reco-reco is (részleteket itt lehet találni).
Vannak különféle iskolák, amelyek harcosabbak, olykor a lábsöprést és a földre vitelt is engedik. De a capoiera lényege a mozdulatok imitálása.
Még jó. Belegondolni is rossz, mi történne, ha azok a rúgások, amelyeket az újpalotai színpadon láttunk, mind betalálnának! (PP, 2017 június)
Leave A Comment
You must be logged in to post a comment.