Pénztelenség és a fennmaradásért vívott magányos harc

Átlagos olvasási idő: 4 perc

A független színházi lét, bár izgalmas kísérletezésekre, nagyobb szabadságra ad lehetőséget, mindig nehezebb pályát jelentett, amit hosszú idő óta még tovább súlyosbít a támogatás hiánya, a fennmaradásuk ellehetetlenítése. Mi van most a függetlenekkel, milyen jövő elé néznek? A FÜGE elnökével, a Jurányi ház alapítójával, Kulcsár Viktóriával beszélgettünk.

A színházi törvény megalkotása erősen befolyásolta a függetlenek helyzetét, s nem véletlenül esik egybe ez a törvény a FÜGE fellendülésével. Onnantól kezdve van igazán nagy szükség ilyen, hozzánk hasonló produkciós és ernyőszervezetekre. Az elmúlt tíz év igen mozgalmas volt, rengeteg bürokratikus teher nyomja a függetlenek vállát.

A kőszínházakét is, de ott nagyobb apparátus látja el a jogi, gazdasági ügyeket, míg a függetleneknél sokszor erre egyáltalán nincs ember. Az ernyőszervezetek többek között ebben tudnak segíteni, hogy átvállalják ezeket a feladatokat. Meg felkarolnak olyan független formációkat, alkotóművészeket, akik nem hivatalos szervezeti formában működnek, de megvalósításra váró ötleteik vannak.

A TAO-törvény bevezetése után látványosan megugrott a regisztrált előadó-művészeti szervezetek száma, ma több mint háromszázan tartoznak oda. A Covid, a rezsiválság még tovább súlyosbította a függetlenek helyzetét, nem nagyon láthatjuk optimistán a jövőt.

Jól látszik ez abban is, hogy alkotócsoportok szűnnek meg, igaz néhányan próbálnak új formációban, más együttműködésben túlélni. A rengeteg hiány, a pénztelenség, a bizonytalanság művészeti válságot is okoz, kihat az alkotói munkára?

A pénztelenség, a kilátástalanság miatt egyre több a belső feszültség, ami kihat a csapatszellemre, a felszabadító energiákra, érzékelhető egyfajta befelé fordulás, kiábrándultság. Emellett szerencsére vannak, akik – talán mert még kevésbé ismerik a terület akadálypályáját – lelkesen állnak bele egy kollektíva, egy új formáció kialakításába. A Covid nagyon abba az irányba vitte az alkotókat, hogy szeretnének csapatban dolgozni. Mivel a független területen egyre kevésbé lehet egzisztenciális biztonságot, társulati létet remélni, a fiatalok közül sokan – az eddig nagyon vágyott függetlenség helyett – inkább újra a kőszínházakhoz szerződnek.

Nagyon sok vitát generált már, hogy valójában kik számítanak függetleneknek. Létezik a törvény, ami besorolja őket, jelenti a struktúrán kívüliséget, de jelenthet egy másfajta gondolkodásmódot, színházi nyelvet is. Valójában kik a függetlenek?

Évtizedek óta nagy kérdés, hogy mi a jó definíció: a korábban struktúrán kívülieknek hívott ún. alternatívok is már bekerültek tulajdonképpen a törvény kapcsán, hiszen őket is besorolta egy ilyen „futottak még”, egyéb kategóriába.

Azaz a függetlenek is csak úgy juthatnak állami működési támogatáshoz, ha közhasznú szervezetként működnek, s regisztráltak a rendszerben. A független kifejezés lehetne persze esztétikai kategória is, vagy garancia valamilyen bátrabb, kísérletezőbb, progresszívebb, mobilabb formára, de hogy ma még létezik-e ez a szabadság, különbözőség, azt sokan megkérdőjelezik.

Érdekes módon az Átrium – valójában ők nem a független kategóriába tartoznak – indított el a nyáron egy újabb hullámot.

Az Átrium alapvetően magánszínházként definiálja magát, de az említett törvényi rendelkezés alapján ők is a függetlenekhez, az egyéb kategóriába tartoznak. Ők éppen arra büszkék, hogy magánszínházként nem szorulnak állami támogatásra, miközben van egy olyan jogos elvárás is, hogy ha már közszolgálatot látnak el, előadóművészetet biztosítanak, részesülhessenek állami támogatásban, amit aztán megsokszorozhatnak egy hatékony gazdálkodással.

Hány olyan szervezet létezik ma, amely valamilyen módon a függetlenek ernyőszervezete?

Sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan háttérszervezet van, akik nem egyfajta saját, társulati szempontrendszert szolgálnak ki, hanem támogatóként, háttérintézményként vannak jelen, s a feltörekvőknek próbálnak egyfajta keltetőt biztosítani. A tánc és a színház területén mindössze öten vagyunk.

A FÜGE elnökeként, a Jurányi Ház létrehozójaként milyen tervei vannak a fennmaradásra, a függetlenek további működésére?

A Jurányi Házat nagyon súlyosan érinti a mostani válság, hatalmas területű a több mint százéves épület, elavult a fűtésrendszere. Eddig egy-egy évre szerződtünk a szolgáltatókkal, most az is kérdéses, hogy találunk-e szolgáltatót, aki ellát bennünket. Nem látjuk, hogy a jövőben miből gazdálkodjuk ki a költségvetést. A Jurányiban hatvan szervezet működik, közös teherviseléssel, szóval megy a matek, és rengeteg a bizonytalanság. A fellépő társulatoknál nagyon érzem azt a félelmet, hogy mi lesz, hogyha a befogadó színházak szigorítják majd a működési – próba, technikai – feltételeket, ami megint csak a minőséget érintheti. Megint szorul a hurok.

A gazdasági krach jól jöhet azoknak, akik politikai szempontból eddig is el akarták lehetetleníteni a függetleneket.

Ezt a folyamatot már a Covid is elősegítette, amikor már nyitva lehettünk, vagy nézők nem voltak, vagy a színészek betegsége miatt kellett elhalasztani az előadásokat. Anyagilag és energiában is a tavalyi évad nagyon nehéz és emberpróbáló volt mindenkinek.

Az SZFE ellehetetlenítése is nyomott hagyott a függetlenek működésében?

Azt látom, hogy a fiatalok hozzáállásában hozott változást az elmúlt két év és az SZFE meghurcoltatása. Most nagyon sokat dolgozunk együtt a Freeszfe-s fiatalokkal, s azt látom, hogy van rajtuk, legalább is a korukat tekintve, egy érthetetlen melankólia. Nagyon rossz azt látni, hogy már huszonévesen ilyen sötéten látják a jelenüket és a jövőt…

Visszaemlékszem arra, milyen hihetetlen kitartással, bátorsággal álltak ki az egyetemük mellett. Talán érthető az is, hogy valami nagyot tört bennük.

Sajnos ők igazi áldozatai lettek a belpolitikai viszályoknak, a több évtizede ki nem mondott ellentéteknek. Próbálunk mi is mindent megtenni értük. Épp ezért most a TITANium Programot csak rájuk írtuk ki, mert mostanra hatalmas lett az olló a SZFE és a Freeszfe között abban is, hogy milyen támogatást kapnak anyagilag vagy infrastruktúrában.

Két éve egy interjúban azt mondta, hogy „folyamatos zsákutcába kerülök”. Mi visz mégis mindig előre?

Ez abban az időszakban volt, amikor politikai meggyőződésből erősen kettészakadt a színházi szakma, kialakult a gyűlölködés, az egymásra mutogatás. Nagyon megkeseríti a szakmát, miközben egész más dolgokkal kellene foglalkoznunk. Ilyen szempontból nem vagyok politikus alkat, hiszek a politikus színházban, de nem a pártpolitikában. Nekem inkább elveim vannak, az alapján igazodok el a világban. Rengeteg olyan feladatunk lenne, amin dolgoznunk kellene, hogy kidolgoznunk olyan struktúrát, amiben életképesek maradhatunk, és nem fulladunk meg.

A cikk eredetileg a TZN5 szeptember 28-án megjelent számában jelent meg.

SZÖVEG: Marton Éva

FOTÓ: Domolky Dániel

Comments are closed.