Hiszünk a demokráciában

Molnár Áron színész, aktivista, a noÁr mozgalom alapítója. Színészként a lehető legjobb szeretne lenni, aktivistaként pedig el szeretné érni azt, hogy szabadabb és nyitottabb országban élhessünk. Ezekről beszélgetett vele a Hangár című műsorban Monoki Ádám. 

A Vígszínház tagja volt hat éven át, 200 előadást játszott évente, egy-egy teltházas estére 800-1000 néző ült be. Hiába nézték meg naponta ennyien, nem a színház, hanem a tévészereplés hozta meg számára az ismertséget. A mi kis falunk-ban Molnár Áron az alkoholista közmunkást, Matyit alakította. „Kapitány Iván rendező elhívott a castingra, van egy rendőr szerep, megnézne benne. Kiderült, hogy a sorozatban szerepel három közmunkás, akik jóban vannak, leginkább isznak, nem dolgoznak, lehetnék én az egyik. Matyi egy falu bolondja figura, akinek sokszor van igaza, csak mindig hülyének nézik. Az első két évben izgalmas volt a szerep, a harmadik évtől kezdve éreztem azt, hogy nem fejlődik Matyi karaktere, mindig ugyanazok a viccek, és inkább a helyzetkomikum hozza ki a humort.” 

Az én kis falum-mal párhuzamosan jöttek másfajta szerepek is, komoly, izgalmas munkák. Az X – A rendszerből törölve című film, az Egy másik életben, A Viszkis,  a Mellékhatás sorozat és a Tóth János. A Tévedések vígjátéka szegedi próbája alatt megismerkedett Szabó Győzővel, aki azt mondta, ha egyszer film készül életrajzi könyvéből, a Toxikomából, azt szeretné, hogy ő játssza a főszerepet. „Jó hollywoodi sztorinak hangzik, mert aztán Herendi Gábor rendező behívott a válogatásra. Az első castingon nem voltam jó, visszahívott a második körre, de ott még rosszabb voltam. Kiderült számomra, hogy nem utánozni kell a figurát, Győzőt, hanem megőrizve bizonyos tulajdonságait, a saját ügyeimet, függőségeimet, titkaimat, vágyaimat és frusztrációimat kell belevinni a szerepbe.” 

Áron azt mondja, mindig visszanézi a szerepeit, leginkább a hibákat látja, igaz, ezekből sokat tanul. Mi az, amit ne csináljon, mi az, ami modoros vagy azzá válhat, folyamatos az önvizsgálat. A Toxikomá-t négyszer látta, ötödször már képtelen lenne megnézni. „Iszonyú nehéz iskola visszanézni magamat. Nem arról van szó, hogy fürdőzök önnön gyönyörűségemben, hogy egy óriási képernyőn nézhetem magam, hanem azt nézem, hogy oké, ezt itt így csináltam, de a következő filmemben már nem így fogom.” 

Fotó: XVMÉDIA, Vargosz

A most készülő, Hadik Andrásról szóló történelmi kalandfilm forgatása Áronnak olyan, mint a gyerekkori álom beteljesülése. Bajuszban, gyönyörű szép mentében és huszár ruhában, szablyával harcolnak, vágtáznak. „Felhívtak, hogy van egy karakter, Gvadányi József költő-huszáré. Ha tudok lovagolni, enyém a szerep. Egyáltalán nem tudtam, a szüleim gyerekként időnként felültettek egy pónira, mentem két kört, és levettek róla. Ennyi. Ennek ellenére azt mondtam, tudok. Megkérdezték, mikor érek rá, hogy megmutassam a lovas tudományomat, mondjuk holnap. Azt feleltem, az nem jó, de egy hét múlva találkozhatunk. Rögtön felhívtam Zsámberger Szilvi barátomat, akinek Cegléden van egy lovas tanyája. Mondta, hogy pakoljak össze, költözzek oda egy hétre. Éjt nappallá téve lovagoltam, öt nap után vezetőszár nélkül vágtáztam. Ezek után megnézett a film egyik lovaskaszkadőre, rábólintott. Fogalmam sem volt arról, hogy ez még csak az előszobája valami őrületnek. Balkezes vagyok, de az 1800-as években a kutya nem volt balkezes, ezért át kellett állnom a jobb kézzel való vívásra. A film 70 százalékában mezőn vágtázunk, óriási csatákat vívunk szablyával, és húszméteres magasságba kell felmászni a várfalon kötélen. Tudom, hogy iszonyú veszélyes, nem is akarták, hogy én csináljam, de ragaszkodtam hozzá. Ha megkaptam a szerepet, akkor a legjobb akarok lenni. A producer a napokban odajött hozzám, és azt mondta, „Áron, nem kell mindent neked csinálni. Ebből a forgatásból van még két hónap, jó lenne, ha vigyáznál magadra”. Megállapodtunk, hogy a lóról leesést és a 10 méter magasból a 150 centiméter mély vízbe ugrást a dublőröm csinálja.”

A Hadik nagy költségvetésű, óriási csapattal és komoly technikával, jelentős állami támogatásból készülő film. Az egyik forgatási napra Németh Szilárd, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára is ellátogatott, ahol Áronnal nem mindennapi párbeszédbe keveredett. Felmerülhet a kérdés, lehet-e ennyire szókimondó az ember, ha egy állami támogatással készülő filmben játszik.  

(A kettejük közötti párbeszédet a Facebookra kitett videójában mesélte el a színész.

– Jó napot! Gvadányi Józsefet játszom ebben a filmben. Milyen érzés magába szívni egy kis kultúrát? – kérdezte Áron.

– Miért, nem úgy nézek ki, mint akiben van? – kérdezett vissza Németh Szilárd.

– Nem – kis hatásszünet következett, majd Áron így folytatta:

– Én is azt tudom mondani, amit maga mondott a Népszabadság beszántásánál, hogy éppen ideje volt. Pont azt mondom, hogy éppen itt az ideje, hogy megdőljön a Fidesz rendszere.

– Na, ki ez a bátor ember? Vajon Gvadányi is ezt gondolta volna? – kérdezett vissza a politikus.

– Igen. Gvadányi gondolta volna csak ezt igazán. A szerk.)

„Amikor valaki politikai párt színeiben megjelenik egy forgatáson, annak nincs helye. Ha pedig kijön, akkor vállalnia kell a következményeit. Baromi büszke vagyok, hogy egy történelmi kalandfilmben Gvadányi Józsefet alakíthatom, emellett nem kérdés számomra, hogy megfogalmazhatok kritikát a jelenleg regnáló kormánnyal szemben. Ez jelenti a függetlenséget. Nem a jobb- és a baloldal privilégiuma a történelmünk, nem értek egyet azzal, hogy a nemzeti identitás kisajátítható. Ha azt mondom, nem fogok szerepelni a Hadik című filmben, mert ez a Fidesz filmje, akkor ezzel legitimálom, hogy a történelmi kalandfilmek a Fidesz kiváltsága. Azért szerepelek benne, mert magyarként büszke vagyok arra, hogy beszélhetek a történelmünkről. Teljes mértékben patriótának tartom magam.”

Szerinte nincs semmi gond azzal, hogy állami pénzből készül a film, mert az nem a Fidesz, és nem a NER pénze. Az adófizetők forintjai, ezért téves az a megközelítés, hogy ez a pénz ajándék. Áron a forgatásokon kizárólag színészként van jelen, ilyenkor beleadja a szívét, lelkét, mert imádja a szakmáját. De abban a pillanatban, amikor befurakszik a pártpolitika, előbújik belőle az aktivista, és azt mondja: te mit csinálsz itt?!

Áron nagyon reméli, hogy 2022-ben sokkal több olyan zenész és művész lesz, akik túllépnek a pártpolitikai tagozódás biztonságán, és kiállnak azért, hogy változtassanak az ország helyzetén. Azért, mert nem akarják, hogy a hozzátartozóikat a kórházban egy kegyelemkettessel végzett orvos műtse, mert a többiek elmentek az országból. Nem akarják azt, hogy az iskolában olyan kimerült pedagógusok tanítsanak, akik kénytelenek különórákat tartani a megélhetésükért, vagy a rengeteg pályaelhagyó miatt a történelemtanár tanítsa a fizikát. „Ha ezen nem akarnak változtatni, és elég, ha a Petőfi rádióban szól a daluk, lelkük rajta. Szerintem az ország jövője sokkal fontosabb ennél. Aktivistaként példát kell mutatni, hogyan tudjuk kivenni a részünket az ország alakításából. Négy éve beszélek arról, hogy szakértői kormányra volna szükség, nem jobb- és baloldal konstellációjában gondolkozni.” 

Ehhez szükséges az állampolgári öntudat visszanyerése, aminek fontos része, hogy tudatosítsunk magunkban, a politikus feladata nem más, mint annak az állampolgárnak a képviselete, aki megválasztotta. „Amikor átvillognak fekete autóval a városon meg az országon, az nekem nem fér bele. Utazzanak velem együtt a villamoson, lássam őket a metrón, késsenek el, ha nem ébrednek fel időben. Legyen bátorságuk ott lenni mellettünk. A mostanra kialakult politikai elit számomra nagyon visszataszító. Azt a fajta fényűző, mérhetetlenül szemtelen és gusztustalan attitűdöt képviseli, amire már csak állampolgárként tudok hatást gyakorolni. Ezzel a mindent leuraló rendszerrel szemben az ellenzéknek réges régen az utcán volna a helye. Nem tüntetve, hanem járva az országot, nézni, hogy mi történik. Mert mi a fenét látsz a pulpitusok mögül?! Semmit. Ez kristálytisztán kirajzolódik a Fidesznél. Fogalmuk sincs arról, mi van az országban. Könnyű úgy beszélni egészségügyről, hogy magánkórházban gyógyíttatják magukat. Könnyű úgy beszélni az oktatásról, hogy külföldön vagy magániskolában tanulnak a gyerekeik. Azokat kell megmutatni, akik tartják az országnak ezt a hihetetlenül billegő, fekáliával teli bilijét, ami csoda, hogy még nem dőlt le.”

A noÁr mozgalom, aminek alapvető célja, hogy pártpolitikától függetlenül az emberek tudatos, cselekvő társadalmat alkotva szabadabb és nyitottabb országban éljenek, pár hónapja örökbe fogadott egy kórházat. Egy olyan kórháznak szerveztek gyűjtést, amelyben nem volt vérnyomásmérő, A4-es lap,  tűzőgép, dosszié, maszk. A kórház nevét nem hozhatják nyilvánosságra, ahogyan azét az iskoláét sem, amelyiket szintén örökbe fogadtak. A mozgalom önkéntesei és koordinátorai 80 gyereknek gyűjtöttek sálat, sapkát és kesztyűt, decemberben pedig ugyanennyi pár cipőt. Az iskolaigazgató attól tart, ha elmondja az iskola nevét, az önkormányzat keresztbe tenne nekik. „Egy olyan országban szeretnék élni, ahol el lehet mondani, hogy melyik az a kórház, amelyben nincs vérnyomásmérő, és melyik az az iskola, ahol a diákok azért nem vesznek részt a testnevelés órán, mert nincs cipőjük.”

A noÁr mozgalom kezdetekben úgy működött, hogy volt egy ügy (pl. menekültválság, oktatás, ökológia, hajléktalanság), amihez készült egy dal, ahhoz egy klip, és beszélgetés az aktuális témában. Most már akció is párosul ezekhez. A következő legfontosabb üzenet, hogy minél több szavazatszámláló menjen el a 2022-es választásokra. „A noÁr azt soha nem mondja meg, hogy kire szavazz, azt viszont igen, hogy miért szavazz, és miért menj el szavazatszámlálónak. Mert hiszünk a demokráciában, mert egy szabadabb és nyitottabb országban szeretnék élni, gondolkodó és cselekvő állampolgárokkal. Tök jó lenne, ha a noÁr-számok elveszítenék az aktualitásukat, és valaki azt mondaná: ugyan már, erről már rég nincsen szó!”