Görög farsang a Csokiban

Játék, zene, maszkabál. Görög farsangi mulatságot rendeztek a Csokonai művközpontban (azaz a Csokiban). Bősze Lajos a helyszínen járt, fotóiból örömmel válogatunk. Aranyosak voltak a gyerekek, jókedvűek a felnőttek. A Mydros pompás muzsikájára lejtettek a házigazdák és a vendégek. A szervezők, a Görög Nemzetiségi Önkormányzat tagjainak, vezetőinek mindenkihez volt egy jó szavuk. Mutatjuk, mi történt, a videón mindenki megtalálja önmagát és ismerőseit. 

Azért, szokás szerint, máshová is kitekintünk, mert tudnunk kell, hogy kerültek a görögök a Csokiba, egyáltalán az országba. Erre a mostani indulatos migránsozós világban is illik tudnunk a pontos választ. 

A szálak éppen vezethetnének a történelmi évszázadokba is, de természetesen nem oda vezetnek. Hanem abba az időszakba, amikor vége lett a köztársaságnak, és elüldözték hazájukból azokat a görögöket, akik nem tetszettek az új rendszernek. Az 1946 és 50 között dúló görög polgárháborúról van szó. Tízezrek menekültek el.

– Amíg élünk, nem felejtjük el a magyar népnek, amit értünk tett – mondta évekkel ezelőtt az akkor 81 éves Riszto Nikoloszki, aki szerint Magyarország bátran segített azokon, akikre ráfért a segítség. A menekültek (nem „migránsok” és „gazdasági bevándorlók”) közül 3500 görög és macedón került hozzánk 1950-ben. Az állam az iváncsai pusztaság közepén Görögfalva néven új települést épített, a munkások rekordidő alatt 418 hajlékot rántottak fel. A Fejér megyei falucska később az ’52-ben kivégzett kommunista, Níkosz Beloiannisz nevét vette fel. Az utcák görög nevet kaptak, a családoknak munkahelyeket teremtettek, a nők a háziipari szövetkezetben, a férfiak zömmel a téeszben dolgoztak.

A semmiből felépült községet 263 településről származó menekültek népesítették be, a falunak 1952-ben 1850 lakója volt. A visszatelepülés a polgárháború befejezése után 1954-ben elkezdődött, de sokan itt maradtak. Ma az 1100 lakosú Beloiannisznak háromszáz görög lakója van. Az együttélés zökkenőmentes, a hajdani bevándorlók leszármazottait még az sem zavarta különösebben, hogy a polgármesteri hivatal előtt ott virított a „Ne kockáztassunk!” felirat, mellyel a kormány a menekültek befogadása ellen kezdett kampányolni. (A falunak független görög polgármestere van 2014 óta.) A helybéliek kedvelik a görög nemzetiségi táncesteket, ortodox templom is létesült, egy időben görög focicsapat is működött. Az itt élők beilleszkedtek, és szeretik Magyarországot.

No de Riszto Nikoloszki. A Prespában született macedón kamasz 107 gyerek társaságában hagyta el szülőhazáját 1948-ban. Tizenhárom éves volt, négy kísérőanya jött a partizánok által kimenekített gyerekekkel. Az egészen kicsik fönn ültek a szekereken, a nagyobbacskák gyalog vágtak neki a hosszú útnak. Kerülték az országutat, nehogy levadásszák őket a „fasiszták” repülőgépei. A macedón határon bablevest és kenyeret kaptak a helybéliektől, Belgrádban a szanitécek tetű elleni porral fújták be őket, Újvidéken cukrot vittek nekik az asszonyok, és négynapi hányódás után hajnali egykor érkeztek meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra.

– Hallottuk, hogy itt olyan nyelven beszélnek, amiről egyáltalán nem tudtunk semmit azelőtt – idézte fel az érkezés pillanatát a ma 83 éves Riszto. – Amerikáról, Angliáról, Olasz- és Németországról tudtunk, Magyarországról nem. Visegrádon töltöttük a nyarat a Gizella-telepen, 2500 görög gyerek érkezett akkor oda. A volt szocialista országokba összesen 17 ezer gyereket szállítottak. Rákosi Mátyás felesége (Fenya Fjodorovna Kornyilova – a szerk.), pizsamát osztott, és megmutatta, hogyan kell a Szabad Görögország Hangja rádiót hallgatni. Kiadta a parancsot: a gyerekek játsszanak, sétáljanak egész nap, ne bántsa őket senki.

– Amíg élünk, nem felejtjük el a magyar népnek, amit megtettek értünk – fogalmazott a ma is Beloianniszban élő történész, Riszto Nikoloszki. – Amit az apám és az anyám nem tudott megadni, Magyarország megadta nekem. A fasiszta diktatúra ugyan janicsárizmusnak hívta a gyerekek befogadását, de hát az tulajdonképpen életmentés volt. Tanulhattunk, felnőhettünk és dolgozhattunk, Magyarország hozzásegített bennünket ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Jól emlékszem az első magyar szóra, amit megtanultam. A kenyér volt az. Nem fogom elfelejteni.

Visegrádról a gyerekek Balatonkenesére kerültek, magyarul, macedónul és görögül tanították őket. Amikor áthelyezték őket Balatonalmádiba, a magyar gondozónők sírva kérték, hogy ne menjenek el, vigyék őket vissza hozzájuk. 1950-ben már épült Görögfalva, rengeteg volt a társadalmi munkás a későbbi Beloianniszban. A gyerekek fehér ingben és kék nadrágban jártak a táborban, gondoskodtak a nagyobbak továbbtanulásáról is. Riszto Miskolcra került ’53-ban kohászati technikumba, nem szerette túlságosan. Az anyja, aki menekülés közben lövést kapott a lábába, és csonttuberkulózissal kezelték Lengyelországban, ’54-ben megérkezett, és hazaköltözött hozzá Beloian­niszba. Riszto az Adonyi Állami Gazdaságban dolgozott (leginkább hagymát ültetett), később kazánfűtő lett Pesten a híradás-technikai gyárban, majd elkerült a Magyar Optikai Művek exportosztályára. A faluban részt vett a macedón színjátszó csoport megalakításában, 1960-ban mutatták be az első drámát az I. Emigráns Fesztiválon. A szófiai Állami Egyetemen szerzett történészdiplomát, 22 évig élt Plamenben, a hadtörténeti múzeumban dolgozott. ’99-ben költözött haza Magyarországra, azóta itt él, kutatásokat folytat.

– Háromszázan maradtunk – mondta Riszto Nikoloszki. – A gyerekek az iskolában görög anyanyelvi tanároktól tanulnak, szoros a kapcsolatunk az anyaországgal, de igazi magyarok lettünk mindahányan. A hatvanhat év nagy idő. Beloiannisz szobrát Makrisz Agamemnón készítette, járt nálunk vendégségben Mikisz Theodorakisz és Jannisz Ritszosz is. Voltak nálunk magyar politikusok is, Göncz Árpád például 1998-ban jött el az akkori görög köztársasági elnökkel, Konsztantinosz Sztefanopulosszal. A régiek közül sokan meghaltak vagy hazamentek. Aki él, nem felejt. És mindenki emlékszik arra a szóra (‘kenyér’), amit először megtanult Magyarországon.

Szétszóródtak az országban

Snitt. Nem tudni, hogy a kerületünkben lakó görögöknek milyen kötődésük van Belioanniszhoz, de sejtésünk szerint a nagymamák, nagypapák jöhettek Risztoékkal annak idején. Szétszóródtak aztán sokfelé az országban.

És lettek ugyanolyan melegszívű magyarok, mint amit általában mi szeretünk gondolni magunkról.

(Riszto történetét azért elevenítettük föl, hogy lássuk, nem minden fehér és fekete. Józanul kell gondolkodnunk mindenféle történelmi időben, ha tisztességesek akarunk maradni. Akinek segítségre van szüksége, mint megtörtént ’46 után a görögökkel, azoknak segítenünk kell. 1956 után magyarok ezrein segítettek Ausztriában, Németországban, Franciországban ugyanúgy, mint ahogy a keleti blokkban mi is megtettük ezt a görögökkel. És itt leszögezzük, hogy nem vagyunk különbek egyetlen görög származású honfitársunknál sem. Nagyjából ennyi jutott eszünkbe a görög farsangról, most. Köszönet Bősze Lajos barátunknak a felvételekért.

A görög bevándorlás történetét a szerző saját magától kölcsönözte, az azóta megszüntetett nol.hu felületén található sztori ma a Mediaworks tulajdona. PP, 2018. február 6. Rab László.)