A közelmúltban ünnepelte 75. születésnapját a kerület díszpolgára, Nagy Előd festőművész. A Budapestért és Pro Palota díjjal is kitüntetett pestújhelyi alkotóhoz egy beszélgetésre mi is beugrottunk. Ezzel kívánunk boldog születésnapot a mesternek.
– Hogy van?
– Köszönöm, jól. De nincs időm nem jól lenni, mert annyi dolgom van, hogy azt sem tudom, mibe kezdjek bele. Felkérésre portrét festek, közben az évente megrendezésre kerülő miniképek kiállításra is készülök, mely a szakma egyik seregszemléje. Ez utóbbira már sokadszorra hívnak meg a szervezők, és eleinte nem tartottam komolynak a dolgot, ám az évek során megszerettem a feladatot, mert a miniatűr képek elkészítése több nagy képemhez is ihletet adott.
– Az utóbbi években pedig belépett az életembe az éremkészítés is, ami szintén sok feladatot jelent. Annyira szeretem ezeket a kis bronzokat, hogy néha már-már elcsábítanak a festészettől. Az idei Soproni Érembiennálén három munkámmal szerepelek.
Fotók: XV Média, Nagy Botond
– Akkor a jubileumi születésnapra sem sok ideje maradt?
– Hagyományos értelemben véve sosem szoktunk születésnapozni. A család persze sokszor összejön, és az egy nagyon jó dolog, de nem vagyunk nagy ünneplők. A mostani születésnapot nehezítette az is, hogy a feleségem, Ilus, éppen vidéken van. A jubileumot meglátogatásakor két krémessel ünnepeltük.
– És ha hazajön?
– Már alig várom, de nem sokat lesz itthon, mert hamarosan a bálványosi művésztelepen lesz jelenésünk. Tehát megpróbálom addig minél jobban kihasználni a magányt, amit egyébként nagyon szeretek. Egy ilyen nagy családban, mint a miénk, nehéz a hétköznapokon csendet lelni. Mindig történik valami váratlan.
– Ha jól értettem, az erdélyi Bálványosra gondolt?
– Igen, bár családi szálak nem kötnek Erdélyhez. Ugyan apai nagyapám Nagyváradon született, de ez a családi ág debreceninek vallotta magát. Anyai nagyapám családja pedig felvidéki, szepességi cipszer. Weszter nagyapa Nagyszombatban született, de felmenői lőcseiek voltak. A XX. század első éveitől a családom mindkét ága már Pestújhelyen élt. Így tősgyörkeres pestújhelyieknek valljuk magunkat. Az erdélyi kapcsolatokat a művészetnek köszönhetem.
A hazai művésztelepekre szokás volt meghívni a határon túli magyar alkotókat is, akikkel az évek során jó barátságba kerültünk. Ők pedig viszonozni szokták a meghívásokat. Nagyon jók ezek az erdélyi utak, meg persze fárasztóak is. A szívem Gyimesért, Gyergyóért dobog, Bálványosra csak másodjára megyek, itt még vendég vagyok.
– A 75. születésnap azért alkalmat kell hogy szolgáltasson egy kis múltidézésre. Emlékszik még, hogy miként lett önből festő?
– A főiskolára csak negyedik nekifutásra vettek fel. Akkor is előbb csak esti tagozatra. Aztán 1967-ben lediplomáztam, és a Vörösmarty gimnáziumban rajzot és művészettörténetet kezdtem tanítani. A tanítványom volt például a később színésszé lett Gáti Oszkár és Galkó Balázs is.
– Abban az időben minden időmet lefoglalta a tanítás, a festésről szó sem lehetett. Két év után kiszálltam ebből, ám akkor meg hiányzott az a fegyelem, amit a csengetési rend adott. Nehéz volt megtalálni a belső késztetésemet.
– Milyen helyet foglal el Pestújhely az életében?
– A feleségemet több mint ötven esztendeje, Pestújhelyet pedig 75 éve ismerem már. Irántam vagy irántunk sokan érdeklődnek. Ennek megvan az a különös szépsége is, hogy ha kilépek az utcára, mindig találkozom valakivel, akivel szívesen állok le beszélgetni
– Mik a tervei?
– Amikor harmincéves voltam, azt hittem, hogy még rengeteg időm van. Most, 75 évesen már nem így gondolom. Volt például egy gyümölcsösünk a Sváb-hegyen, és én minden kivágott gyümölcsfát elraktam, mert faragni akartam belőlük. Aztán teltek-múltak az évek, és szép lassan mindet eltüzeltem.
– Az ember az élete során megtanul bizonyos dolgokról lemondani. Én is, mint minden alkotó, versenyt futok az idővel. Bartók mondta: úgy érzi, hogy rá váró feladatokkal „teli bőrönddel megy el”. Én is csak kísérletet teszek arra, hogy a saját bőröndömből minél több minden kikerüljön.
Comments are closed.
